Blogidegen

Marian Cozma...
Ami vele történt, az vérlázító aljasság...
És vérlázítóan korlátolt az a diskurzus, amely e gyilkosság körül megindult... A világot megrontó mitikus diskurzus...
Mikor a gyilkosokról elhangzik, hogy cigányok, ráadásul úgy, hogy ez látszik a bűnelkövetők legfontosabb és legbeszédesebb paraméterének, akkor bizony nagyon nagy bajok vannak.
Mert mikor ez tűnik fel a gyilkosok legfőbb paraméterének, akkor azzal az a sugallat is megérkezik, hogy a gyilkosságot a gyilkossal az ő cigánysága követtette el.
Ezzel együtt megérkezünk a legnyomorultabb előítéletek világába. A híradás beépül a cigányságról szóló alapmítoszok egyikébe...
Mert hiszen: ha a gyilkos legfőbb paramétere az, hogy ő cigány, és ebből az látszik, hogy vele a tettét az ő cigány mivolta követtette el, akkor bizony a cigány mivolt mindenki mást is erre fog sarkallni, akinek ez lényegi paramétere... Tudniillik az, hogy ő cigány...
Borzalmas folyamat hömpölyög megállíthatatlannak látszó lendülettel ebben az országban...
Már-már mintha a polgárháborút célozná meg...
Az 1929-33-as világválság senkinek nem jut eszébe? És senkiben nem kapcsolódik össze a nácik hatalomra jutásával?
Válság idején elképesztő tér nyílik a leegyszerűsítő eszméknek... A gyűlölködő radikális eszméknek...
Tessék... Ne kapjon észbe senki... Gyűlöljünk... Majd az mindent megold...

Tanul(t)unk és felejt(ett)ünk, épül(t)ünk és leépül(t)ünk, teremt(ett)ünk és rombol(t)unk... Változ(t)unk és megmarad(t)unk... Tesszük ezt együtt, mégis: én magam maradtam és lettem ÉN...
Én vagyok, egyedül, önmagam és mindenkivel egy...
Mindenki így jár, és közben mégis megmarad önmaga...
Mindenki magával viszi a másikat, mégis marad önmaga...
És biztos vagyok abban, hogy nemcsak én értem, amit itt összehordok...
Hanem TE is...
Még akkor is, ha az önmagaság a TE-ben, vagyis az, aki nekem a TE önmagasága, nos, az nem ugyanaz, mint ami a TE ÉN-je, vagyis az ÉN neked önmagadban.:) 

Valahogy úgy érzem, hogy a másokhoz és a magamhoz való viszony szempontjából két alapvető "tudatállapot" létezik... Két ellentétes pólus, melyek között számtalan ponton lehetséges letáborozni...
Az egyik tudatállapot középpontja, mint valami fekete lyuk, én magam vagyok (de nagy truváj:))): a másik ember megnyilatkozásai pedig egy olyan mátrixban nyerik el megingathatatlan helyüket, mely önmagam méricskélésére szolgál... Ilyenkor egyébbel sem törődik az ember, mint azzal, hogy önmagát méricskélje minden, más emberektől érkező impulzus alapján... Ilyenkor nem pusztán én vagyok a világ közepe, de hajlamos vagyok önmagamat magatehetetlen áldozatnak is tekinteni, a világ erőinek kiszolgáltatva, aki attól kell hogy rettegjen, hogy a másik ember reakciói nyomán óhatatlanul sérülni fog. Ebben a tudatállapotban képtelen vagyok gyönyörködni önmagam erejében, forrásaiban, és így igencsak korlátozottan vagyok képes a szeretetre is... Az ilyen ember előbb utóbb úgy fogja találni, hogy ő szenved... Márpedig a szenvedés elszeparál: mégpedig éppen attól, aminek a részévé szeretnék válni... Aki pedig el van szeparálva, abban megjelenik a szégyenérzet is... A szégyenérzet dühöt szül... Amit fordíthat valaki önmaga ellen, és fordíthat mások ellen is... De nagyon úgy néz ki, hogy a kezdeti mátrix elhordozhatatlan nehezékké válik, mely magát a valóságot is szétnyomja, és felismerhetetlenné teszi...
A másik tudatállapotban az ember megfeledkezik önmagáról: a másik reakcióiból magát a másik embert igyekszik megérteni és mérlegelni, miközben tudja, hogy ő önmaga elégséges önmagának és a másiknak is, képes önnön forrásaiban gyönyörködni és bízni, és képes hinni a másik emberben is... Azon tűnődik, hogy mimódon könnyíthetne a másik ember életén. Vagyis: szeret... Miközben pedig szeret - szereti a másik embert és szereti saját magát is -, előbb utóbb meghaladja önmagát... Ez pedig a kiteljesedés boldog és felszabadító érzésével ajándékozhatja meg... Ami újra szeretetre ösztönzi...
Valahogy... sokkal könnyebb a második tudatállapotból - szinte észrevétlenül - átcsúszni az elsőbe, mint fordítva.:)
És az első mérhetetlenül destruktív tudatállapot... Mintha hatástalanok maradnának benne az érvek... és mintha az élet minden mozzanata az önméricskélő mátrixot építené és erősítené... Olyan, mint valami mélységes hipnózis...
Aztán, néha talán tapsol egyet az
élet, vagy maga az Örökkévaló, és az ember hirtelen felriad, és elképed: mi a fenét csináltam én
eddig?

Tovább az apokaliptika útján:))) Bár ez erősen rétegtéma, de hát nagyrészt magamnak jegyzetelek ide...

Az utóbbi időkben elég sokat foglalkoztam a feltámadás-hittel is... Valamiért úgy tűnik fel, hogy az ember feltámadása, és később "sokak", majd végül az általános feltámadás gondolata speciálisan zsidó vallástörténeti jelenség... Az igaz, hogy folyamatosan változott, módosult, bővült ez a hit, mégis: egyetlen környező nép hitrendszerébe sem épült be ilyesmi... Talán azért, mert a zsidóság mindenképpen a történelmi térben látta értelmét mind az isteni jurisdikciónak, mind az üdvösségnek - és mindenképpen a kollektív üdvösségnek... Talán ezért jelent meg már egészen korán az a gondolat, hogy Isten képes visszaintegrálni a már meghalt embert is a történelmi térbe...
Az Ez 37, az Ézs 29,16, majd a Dán 12,2 egy érdekes fejlődési vonalat mutatnak fel... A próféták igehirdetésében fontos helye van annak a reménységnek, hogy Isten képes feltámasztani népét, és új életre kelteni, még ha látszólag az el is veszett... De az Ézs 29,16, vagy akár néhány Zsoltár, vagy Jób könyve arról tanúskodnak, hogy Isten nemcsak népe feltámasztásával igazolhatja a néphez való hűségét és így a nép igaz voltát is, hanem a feltámadás gondolata egyénekre is kiterjedhetett... A kezdeti elképzelések szerint az igazakat támasztja fel Isten... és ezzel igazolja kegyességüket... Később az újjáépített Jeruzsálemet népesítik be a feltámasztott igazak... Dánielnél meg a "sokak" ("rabim"), akik feltámadnak, arra támadnak fel, hogy Isten ítélete megmutatkozzon rajtuk: Isten a sokak között határvonalat húz, és különbséget tesz a haszidok (kegyesek) és az elpártolók között... A hszidokat felmagasztalja, az elpártolók meg valamilyen büntetést kapnak... Nehéz elhinni, hogy ez a szöveg a második század elejénél korábbi lenne... Bár nincs benne a gonoszról szó, és ez felettébb furcsa...
De minden szigorúan a történelmi, immanens térben történik... A túlvilágnak ebből a szempontból nem volt jelentősége a zsidóság számára...

Üdv-vágy, tradíciók, bűntudat... Ezeken tűnődöm...
Örök vágy az ember önnön határainak lebontása. A próféták korának zsidó embere a kollektív identitásban kereste ennek lehetőségét, itt kereste temporális és lokális határainak átlépésére a megoldást... A nép keretei között... Nekem nem gond elhinni azt, hogy Isten igent mondott erre a vágyra... Megígérte, és gond nélkül meg is tartja, hogy örök népet alkot, mellyel el nem múló szövetséget köt... Ezzel annak, aki a kollektívumban keresi az üdvösséget, lehetősége nyílt arra, hogy egy örök nép szerves részeként találja meg kiteljesedését... Virtuális határfalai így leomlanak...
Az üdv-vágy másik módozata az egyéni identitásban, individuálisan keres kiteljesedést. Jézus korának emberét ez az individuális üdv-vágy ugyanúgy meghatározta, mint az önnön autonómiájától való rettegés, mely egyúttal mély, egzisztenciális bűntudattal is járt. Az autonóm döntés mindig magában hordozza a tévedés, és így a szenvedés lehetőségét is. Így az akkori ember, ha tudat alatt is, de felelősnek érezte önmagát a világ akkori arculatáért, és erre bizony mély bűntudattal válaszolt. Ígyhát Jézus feltámadása és váltsághalálának híre az akkori ember két meghatározottságát vette célba: egyrészt képes volt feloldani egzisztenciális bűntudatát önnön autonómiája és individualitása miatt, másrészt Isten igenlő válaszát tartalmazta az ember individuális üdvösségének vágyára... E két aspektus miatt vált mérhetetlenül népszerűvé a kereszténység megváltásról szóló üzenete a késő-antik világban...
Ma már más időket élünk: a mai ember kevésbé hajlamos rettegni és bűntudatot érezni önállósága, autonómiája miatt, mert azt sokkal inkább önnön elidegeníthetetlen, természetes sajátosságának tartja, mint a késő-antik ember... A mai ember sokkal inkább kész bűntudat nélkül használni önnön szabadságát... Éppen ezért nem gondolom azt, hogy a mai keresztény igehirdetésnek feltétlenül azt az utat kellene járnia, hogy újra bűntudatot ébreszt az emberben önállósága miatt, majd feloldja ezt a bűntudatot a megváltásról szóló hírrel. Szerintem ma sokkal hathatósabb tud lenni az Isten feltétlen szeretetéről szóló örömhír. Ez ugyanis képes mozgósítani az emberben már eleve meglévó forrásokat a jóra...
De van még egy gondolatom: azok az emberek, akik egy olyan fundamentális hitű közösségben nevelkedtek, melyek hajlamosak voltak magukra venni a késő-antik ember bűntudatát az autonómia, az önállóság miatt, kiszolgáltatottá válnak egy adott tradíció áthágása miatt érzett bűntudatnak is. Ez ugyanis az autonómia, az önállóság használását feltételezi, márpedig éppen ez van megbélyegezve egy ilyen közösségben...
Akárhogyan is, az embernek tudnia kell élni önnön autonómiájával... Én már nem fogok bűntudatot érezni amiatt, mert nem igazodom egy szubkultúra tradícióihoz... Az önállóság ugyanúgy felelősség, mint ajándék... És csak én tudom, miért is olyan jelentős ez a gondolat a számomra...
Nem hiszek a Gonoszban...
Nem hiszek a történelmen túli, végső ítéletben...
Nem hiszek a bűnben mint az ember azon alapvágyában, hogy minden gondolatával az Istentől való függetlenedést keresse...
De hiszek Isten feltétlen szeretetében, mely úttá teszi a hétköznapokat...
Hiszek  a megváltásban, mely visszavezet önmagamhoz, önmagam forrásaihoz...
És hiszek az értelemben, mely a lélek mélységeit is vizsgálja...
Hiszek önmagamban is, akit Isten az emberség minden adományával ellátott...

Mózes és Izrael a Szinai alatt... Mózes eltűnik beláthatatlan időre, eltűnik az Úr is, Izrael pedig... magára marad...
A magárahagyottságnak ez a gyermeki érzése... teljesen logikátlan, irracionális tettekre készteti az embert, és így jártak az izraeliták is... Ápisz bikát, vagy valami ahhoz hasonlót öntött nekik, az ő kívánságukra, Áron... Ozirisz inkarnációjaként tisztelték Egyiptomban az Ápisz bikát... De bárminek gondolták is az izraeliták, az biztos, hogy termékenységi ünnepet ültek körülötte... "Leült a nép enni és inni, és felkelt játszani" - ahol a "játszani" aligha malmozást jelentett... Vagy sportjátékokról és táncokról, vagy - ami valószínűbb - orgiáról volt szó.
A puszta közepén... Egy földművelő-terméksenységi istent kerestek maguknak, a vándor nép... Az Isten helyett, aki kihozta őket Egyiptomból... Mindegy volt, hogy kit-mit, csak gyorsan valamit-valakit, mert "egyedül maradtunk"...
A gyermek sikoltott tudatuk legmélyén... "meghalok"...
Mózes meg magára vette (földhöz is vágta a frissen vésett kőtáblákat...)... Persze, egy bizonyos hivatkozási alapról, annak ellenére, hogy törvény még nem volt (és ezért nem lehetett törvényszegésnek venni, amit a nép csinált) jogos volt Mózes haragja: a hála és a hűség természetes emberi érzések... Nem kell törvény, hogy ilyesmi elvárható legyen valakitől... Nem tudom, mennyire lehet Pálnak azt a gondolatát elfogadni, hogy míg törvény nem volt, nem volt bűn sem, hiszen a szeretet a lelkiismeret és a bűntudat motorja...

Részben a lentiek miatt, és még sok egyéb megfontolásból én úgy gondolom, hogy az Isten feltétlen szeretetéről szóló örömhír, vagyis a megváltás az emberben már magában benne meglévő (Isten így teremtette meg...) forrásokat, energiákat mozgósítja, és ilyen módon formálja át az ember életét... Vagyis: a megváltás visszavezeti az embert önmagához... miközben közel hozza az Istenhez is...

Péter apostol... Jézus szerette volna megmosni a lábát... mint rabszolga... Péter nem akarta megengedni neki: "Uram, az én lábamat te meg nem mosod..." "De akkor semmi közöm hozzád" - felelte Jézus... Akkor már engedte...

Mégis: Péter képtelen volt Jézus szeretetét úgy elfogadni, ahogyan azt Jézus adni akarta... Miközben magát is képtelen volt szeretni, és ezért méltónak sem tartotta magát a szeretetre... Ugyanakkor éppen Péter az, aki a legtapintatlanabbul igyekszik Jézust egy maga-formálta képhez idomítani, mégpedig azért, mert lelke legmélyén úgy érzi, ő csak egy ilyen Messiáshoz és egy ilyen Jézushoz tudna hű maradni ("Uram, nem történhet az meg veled..."). Mindez azt mutatja, hogy aki magát képtelen szeretni, az sem szeretni nem tud feltétel nélkül (vagyis nem tudja a másikat elfogadni, és annak szeretni, aki), sem szeretetet nem tud elfogadni... Mert az önmaga iránti kétségek gyötrik: nem vagyok méltó a szeretetre, mert elégtelen vagyok, és az én elégtelenségemben szeretni sem fogom tudni őt, ha nem olyan, amilyennek én embert szeretni tudok...

Miért ne gondolhatnánk azt, hogy tarthatjuk önmagunkat, önmagunk teljes emberségében, a szeretetre méltónak? Miért ne lehetne gondolni azt, hogy Isten bennünk szereti az embert, és önmagunk emberségében igenis méltók vagyunk a szeretetére, még akkor is, ha egyébként azt nem lehet kiérdemelni, és nem lehet eleget iparkodni sem érte... Ennek ellenére méltók vagyunk a szeretetére, mert emberek vagyunk, és emberségünk szépsége és teljessége szeretetre méltóvá tesz bennünket Isten számára - is!

Az embernek meg kell tanulnia gyönyörködni önmagában, hogy szeretni tudjon, és szeretetet tudjon elfogadni...

Káromlás és/vagy káromkodás a téma... (iskolai beszélgetések kapcsán merült fel...)

Amennyiben haraggal, indulattal kapcsolódik össze, jól körülhatárolható funkciója van. A haragról ugyanis azt szokás mondani, hogy frusztráltság szüli, vagyis az a hirtelen fellépő tapasztalat, hogy valakinek az életenergiái akadályba ütköznek, és szabad folyásukat meggátolják. A dühös ember úgy érzi: nem kívánt gátak, határok, korlátok akadályozzák a szabad cselekvésben... A káromkodás pedig tabukat, korlátokat hág át: istenség, szexualitás, incesztus... ezek a leggyakoribb témák... Ez a két komponens így együtt azt jelenti, hogy aki káromkodik, az verbálisan igyekszik utat nyitni az életerő gátjaiba... Vagyis a káromkodás afféle szimbolikus útnyitás, erőszakos, verbális, de csak virtuális gátszakítás... A tabuk az akadályok szimbólumai. A tabuk megtörése ez a szimbolikus gátszakítás...

Ha már frusztráltságról, akadályoztatásról van szó... Vajon miért lehetséges az, hogy egy bizonyos típusú fundamentális hittel rendelkező embert irritál a másfajta hit, főleg akkor, ha ugyanabban a szimbolikus világban fogalmazódik meg? Vagyis: ha pl. ugyanarra a Szentírásra épül, csak gyökeresen más következtetéseket von le ugyanazokból a szövegekből... Miért tud mindez dühöt kiváltani, és bizony esetenként erőszakos reakciókat szülni? Az ok nyilván összetett, de az akadályoztatás itt is fontos összetevő. Az ugyanazokkal a szimbólumokkal megfogalmazott másfajta hit ugyanis arra készteti a hívőt, hogy megindokolja saját hitét... A hit azonban úgy kényelmes és felhőtlen, ha reflektálatlan... Az indoklási, reflexiós kényszer tehát megnehezíti a hitet, és kikezdi a korábbi reflektálatlan hívő egzisztenciát... Ez tehát az akadályoztatás jelensége... a reflexió, indoklási kényzer alatt, a korábbi hitre... Elég frusztráló tud lenni, főleg abban az esetben, ha az illető valahol mindig is félt attól, hogy ha reflexióra kényszerülne, akkor bizony nem volna biztos a végkimenetelben...