Üdv-vágy, tradíciók, bűntudat... Ezeken tűnődöm...
Örök vágy az ember önnön határainak lebontása. A próféták korának zsidó embere a kollektív identitásban kereste ennek lehetőségét, itt kereste temporális és lokális határainak átlépésére a megoldást... A nép keretei között... Nekem nem gond elhinni azt, hogy Isten igent mondott erre a vágyra... Megígérte, és gond nélkül meg is tartja, hogy örök népet alkot, mellyel el nem múló szövetséget köt... Ezzel annak, aki a kollektívumban keresi az üdvösséget, lehetősége nyílt arra, hogy egy örök nép szerves részeként találja meg kiteljesedését... Virtuális határfalai így leomlanak...
Az üdv-vágy másik módozata az egyéni identitásban, individuálisan keres kiteljesedést. Jézus korának emberét ez az individuális üdv-vágy ugyanúgy meghatározta, mint az önnön autonómiájától való rettegés, mely egyúttal mély, egzisztenciális bűntudattal is járt. Az autonóm döntés mindig magában hordozza a tévedés, és így a szenvedés lehetőségét is. Így az akkori ember, ha tudat alatt is, de felelősnek érezte önmagát a világ akkori arculatáért, és erre bizony mély bűntudattal válaszolt. Ígyhát Jézus feltámadása és váltsághalálának híre az akkori ember két meghatározottságát vette célba: egyrészt képes volt feloldani egzisztenciális bűntudatát önnön autonómiája és individualitása miatt, másrészt Isten igenlő válaszát tartalmazta az ember individuális üdvösségének vágyára... E két aspektus miatt vált mérhetetlenül népszerűvé a kereszténység megváltásról szóló üzenete a késő-antik világban...
Ma már más időket élünk: a mai ember kevésbé hajlamos rettegni és bűntudatot érezni önállósága, autonómiája miatt, mert azt sokkal inkább önnön elidegeníthetetlen, természetes sajátosságának tartja, mint a késő-antik ember... A mai ember sokkal inkább kész bűntudat nélkül használni önnön szabadságát... Éppen ezért nem gondolom azt, hogy a mai keresztény igehirdetésnek feltétlenül azt az utat kellene járnia, hogy újra bűntudatot ébreszt az emberben önállósága miatt, majd feloldja ezt a bűntudatot a megváltásról szóló hírrel. Szerintem ma sokkal hathatósabb tud lenni az Isten feltétlen szeretetéről szóló örömhír. Ez ugyanis képes mozgósítani az emberben már eleve meglévó forrásokat a jóra...
De van még egy gondolatom: azok az emberek, akik egy olyan fundamentális hitű közösségben nevelkedtek, melyek hajlamosak voltak magukra venni a késő-antik ember bűntudatát az autonómia, az önállóság miatt, kiszolgáltatottá válnak egy adott tradíció áthágása miatt érzett bűntudatnak is. Ez ugyanis az autonómia, az önállóság használását feltételezi, márpedig éppen ez van megbélyegezve egy ilyen közösségben...
Akárhogyan is, az embernek tudnia kell élni önnön autonómiájával... Én már nem fogok bűntudatot érezni amiatt, mert nem igazodom egy szubkultúra tradícióihoz... Az önállóság ugyanúgy felelősség, mint ajándék... És csak én tudom, miért is olyan jelentős ez a gondolat a számomra...
Nem hiszek a Gonoszban...
Nem hiszek a történelmen túli, végső ítéletben...
Nem hiszek a bűnben mint az ember azon alapvágyában, hogy minden gondolatával az Istentől való függetlenedést keresse...
De hiszek Isten feltétlen szeretetében, mely úttá teszi a hétköznapokat...
Hiszek  a megváltásban, mely visszavezet önmagamhoz, önmagam forrásaihoz...
És hiszek az értelemben, mely a lélek mélységeit is vizsgálja...
Hiszek önmagamban is, akit Isten az emberség minden adományával ellátott...