Blogidegen

Az utóbbi időkben elég sokat foglalkoztam a feltámadás-hittel is... Valamiért úgy tűnik fel, hogy az ember feltámadása, és később "sokak", majd végül az általános feltámadás gondolata speciálisan zsidó vallástörténeti jelenség... Az igaz, hogy folyamatosan változott, módosult, bővült ez a hit, mégis: egyetlen környező nép hitrendszerébe sem épült be ilyesmi... Talán azért, mert a zsidóság mindenképpen a történelmi térben látta értelmét mind az isteni jurisdikciónak, mind az üdvösségnek - és mindenképpen a kollektív üdvösségnek... Talán ezért jelent meg már egészen korán az a gondolat, hogy Isten képes visszaintegrálni a már meghalt embert is a történelmi térbe...
Az Ez 37, az Ézs 29,16, majd a Dán 12,2 egy érdekes fejlődési vonalat mutatnak fel... A próféták igehirdetésében fontos helye van annak a reménységnek, hogy Isten képes feltámasztani népét, és új életre kelteni, még ha látszólag az el is veszett... De az Ézs 29,16, vagy akár néhány Zsoltár, vagy Jób könyve arról tanúskodnak, hogy Isten nemcsak népe feltámasztásával igazolhatja a néphez való hűségét és így a nép igaz voltát is, hanem a feltámadás gondolata egyénekre is kiterjedhetett... A kezdeti elképzelések szerint az igazakat támasztja fel Isten... és ezzel igazolja kegyességüket... Később az újjáépített Jeruzsálemet népesítik be a feltámasztott igazak... Dánielnél meg a "sokak" ("rabim"), akik feltámadnak, arra támadnak fel, hogy Isten ítélete megmutatkozzon rajtuk: Isten a sokak között határvonalat húz, és különbséget tesz a haszidok (kegyesek) és az elpártolók között... A hszidokat felmagasztalja, az elpártolók meg valamilyen büntetést kapnak... Nehéz elhinni, hogy ez a szöveg a második század elejénél korábbi lenne... Bár nincs benne a gonoszról szó, és ez felettébb furcsa...
De minden szigorúan a történelmi, immanens térben történik... A túlvilágnak ebből a szempontból nem volt jelentősége a zsidóság számára...