Blogidegen

Valahogy úgy érzem, hogy a másokhoz és a magamhoz való viszony szempontjából két alapvető "tudatállapot" létezik... Két ellentétes pólus, melyek között számtalan ponton lehetséges letáborozni...
Az egyik tudatállapot középpontja, mint valami fekete lyuk, én magam vagyok (de nagy truváj:))): a másik ember megnyilatkozásai pedig egy olyan mátrixban nyerik el megingathatatlan helyüket, mely önmagam méricskélésére szolgál... Ilyenkor egyébbel sem törődik az ember, mint azzal, hogy önmagát méricskélje minden, más emberektől érkező impulzus alapján... Ilyenkor nem pusztán én vagyok a világ közepe, de hajlamos vagyok önmagamat magatehetetlen áldozatnak is tekinteni, a világ erőinek kiszolgáltatva, aki attól kell hogy rettegjen, hogy a másik ember reakciói nyomán óhatatlanul sérülni fog. Ebben a tudatállapotban képtelen vagyok gyönyörködni önmagam erejében, forrásaiban, és így igencsak korlátozottan vagyok képes a szeretetre is... Az ilyen ember előbb utóbb úgy fogja találni, hogy ő szenved... Márpedig a szenvedés elszeparál: mégpedig éppen attól, aminek a részévé szeretnék válni... Aki pedig el van szeparálva, abban megjelenik a szégyenérzet is... A szégyenérzet dühöt szül... Amit fordíthat valaki önmaga ellen, és fordíthat mások ellen is... De nagyon úgy néz ki, hogy a kezdeti mátrix elhordozhatatlan nehezékké válik, mely magát a valóságot is szétnyomja, és felismerhetetlenné teszi...
A másik tudatállapotban az ember megfeledkezik önmagáról: a másik reakcióiból magát a másik embert igyekszik megérteni és mérlegelni, miközben tudja, hogy ő önmaga elégséges önmagának és a másiknak is, képes önnön forrásaiban gyönyörködni és bízni, és képes hinni a másik emberben is... Azon tűnődik, hogy mimódon könnyíthetne a másik ember életén. Vagyis: szeret... Miközben pedig szeret - szereti a másik embert és szereti saját magát is -, előbb utóbb meghaladja önmagát... Ez pedig a kiteljesedés boldog és felszabadító érzésével ajándékozhatja meg... Ami újra szeretetre ösztönzi...
Valahogy... sokkal könnyebb a második tudatállapotból - szinte észrevétlenül - átcsúszni az elsőbe, mint fordítva.:)
És az első mérhetetlenül destruktív tudatállapot... Mintha hatástalanok maradnának benne az érvek... és mintha az élet minden mozzanata az önméricskélő mátrixot építené és erősítené... Olyan, mint valami mélységes hipnózis...
Aztán, néha talán tapsol egyet az
élet, vagy maga az Örökkévaló, és az ember hirtelen felriad, és elképed: mi a fenét csináltam én
eddig?