Káromlás és/vagy káromkodás a téma... (iskolai beszélgetések kapcsán merült fel...)

Amennyiben haraggal, indulattal kapcsolódik össze, jól körülhatárolható funkciója van. A haragról ugyanis azt szokás mondani, hogy frusztráltság szüli, vagyis az a hirtelen fellépő tapasztalat, hogy valakinek az életenergiái akadályba ütköznek, és szabad folyásukat meggátolják. A dühös ember úgy érzi: nem kívánt gátak, határok, korlátok akadályozzák a szabad cselekvésben... A káromkodás pedig tabukat, korlátokat hág át: istenség, szexualitás, incesztus... ezek a leggyakoribb témák... Ez a két komponens így együtt azt jelenti, hogy aki káromkodik, az verbálisan igyekszik utat nyitni az életerő gátjaiba... Vagyis a káromkodás afféle szimbolikus útnyitás, erőszakos, verbális, de csak virtuális gátszakítás... A tabuk az akadályok szimbólumai. A tabuk megtörése ez a szimbolikus gátszakítás...

Ha már frusztráltságról, akadályoztatásról van szó... Vajon miért lehetséges az, hogy egy bizonyos típusú fundamentális hittel rendelkező embert irritál a másfajta hit, főleg akkor, ha ugyanabban a szimbolikus világban fogalmazódik meg? Vagyis: ha pl. ugyanarra a Szentírásra épül, csak gyökeresen más következtetéseket von le ugyanazokból a szövegekből... Miért tud mindez dühöt kiváltani, és bizony esetenként erőszakos reakciókat szülni? Az ok nyilván összetett, de az akadályoztatás itt is fontos összetevő. Az ugyanazokkal a szimbólumokkal megfogalmazott másfajta hit ugyanis arra készteti a hívőt, hogy megindokolja saját hitét... A hit azonban úgy kényelmes és felhőtlen, ha reflektálatlan... Az indoklási, reflexiós kényszer tehát megnehezíti a hitet, és kikezdi a korábbi reflektálatlan hívő egzisztenciát... Ez tehát az akadályoztatás jelensége... a reflexió, indoklási kényzer alatt, a korábbi hitre... Elég frusztráló tud lenni, főleg abban az esetben, ha az illető valahol mindig is félt attól, hogy ha reflexióra kényszerülne, akkor bizony nem volna biztos a végkimenetelben...