Péter apostol... Jézus szerette volna megmosni a lábát... mint rabszolga... Péter nem akarta megengedni neki: "Uram, az én lábamat te meg nem mosod..." "De akkor semmi közöm hozzád" - felelte Jézus... Akkor már engedte...
Mégis: Péter képtelen volt Jézus szeretetét úgy elfogadni, ahogyan azt Jézus adni akarta... Miközben magát is képtelen volt szeretni, és ezért méltónak sem tartotta magát a szeretetre... Ugyanakkor éppen Péter az, aki a legtapintatlanabbul igyekszik Jézust egy maga-formálta képhez idomítani, mégpedig azért, mert lelke legmélyén úgy érzi, ő csak egy ilyen Messiáshoz és egy ilyen Jézushoz tudna hű maradni ("Uram, nem történhet az meg veled..."). Mindez azt mutatja, hogy aki magát képtelen szeretni, az sem szeretni nem tud feltétel nélkül (vagyis nem tudja a másikat elfogadni, és annak szeretni, aki), sem szeretetet nem tud elfogadni... Mert az önmaga iránti kétségek gyötrik: nem vagyok méltó a szeretetre, mert elégtelen vagyok, és az én elégtelenségemben szeretni sem fogom tudni őt, ha nem olyan, amilyennek én embert szeretni tudok...
Miért ne gondolhatnánk azt, hogy tarthatjuk önmagunkat, önmagunk teljes emberségében, a szeretetre méltónak? Miért ne lehetne gondolni azt, hogy Isten bennünk szereti az embert, és önmagunk emberségében igenis méltók vagyunk a szeretetére, még akkor is, ha egyébként azt nem lehet kiérdemelni, és nem lehet eleget iparkodni sem érte... Ennek ellenére méltók vagyunk a szeretetére, mert emberek vagyunk, és emberségünk szépsége és teljessége szeretetre méltóvá tesz bennünket Isten számára - is!
Az embernek meg kell tanulnia gyönyörködni önmagában, hogy szeretni tudjon, és szeretetet tudjon elfogadni...
