Blogidegen

Nagyon jó könyvet olvastam az utóbbi hetekben (lassan megy az olvasás, dolog van:))... Egy oxfordi matematikusprof. és tudománytörténész írta (John C. Lennox)... Keletkezés-teremtés kérdéskörben.

Azok, akik az evolúciós gondolatnak csak a mitikus, parasztvakítós változatával találkoznak (és a legtöbben ilyenek vagyunk), szóval azok belegondoltak már abba, hogy a darwini evolúció prebiotikus szinten (vagyis az élet létrejötte előtt) eleve nem tudott működni? A vegyületek szintjén nem működik a természetes kiválasztódás folyamata, és bizony egészen elképesztő, hogy mégcsak ELMÉLETI MODELL SINCS annak leírására, hogy a nagy semmiből, őslevesből (egy olyan környezetben, amelyik a fehérjéket kapásból lebontja) ugyan hogyan és mire fel állt volna össze, mondjuk, csak 100 aminosav (nincs is talán ilyen egyszerű fehérje), meghatározott rendben, mikor egy ilyen rendszer véletlenszerű összeállásának - asszem - 1:10 a 60-on az esélye? Hogy ez mekkora szám? Az egész univerzumban van kb. ennyi atom...

Teljesen lehetetlen, hogy ez az egész tervező és terv nélkül jött volna létre...  

Dawkins - evolúcióbiológus - odáig megy kétségbeesésében, hogy gyakorlatilag az anyagnak tulajdonít tervezőképességet... (a megfelelő helyen álló aminosav mindig a helyén marad, és ahhoz kapcsolódik a következő... és így tovább...) 

Szóval ez az egész... a csak mesében létező makroevolúcióval (valahogy mindig másutt megy végb a fajok kialakulása, mint ahol ősi leleteket találnak... szóval nincsenek paleontológiai bizonyítékok, amit már Darwin is problematikusnak gondolt)... de persze bizonyos határok között működő mikorevolúcióval... Olyan elképesztően bonyolult szervezetek jöttek létre, és ami mégfurcsább: valahol mindegyik több, mint a maga fizikai valósága.

Az ember meg elképzelhetetlenül több, mint - a még teljesen meg sem értett - fizikai valósága... Pl. az emberi pszichikum... Ez az egész: egy hihetetlenül és felmérhetetlenül bölcs teremtőről beszél. 

Ezt most magamnak írom, másnak talán nem lesz érthető. De tegnap este gondolkodtam rajta, és nem akarom, hogy elvesszen. Csak annyit még hozzá, hogy nagyjából tíz éve tépelődöm ezen a témán, a harmadik könyv készül vele kapcsolatban. Na mindegy... Szóval: úgy látszik, a korai keresztény zsidóellenesség legnagyobb hajtóereje az a feszültség, ami abból adódik, hogy a zsidóság ugyanannak a szimbolikus univerzumnak a része (vagyis: ha a szimbólumhasználat jelöl ki csoporthatárokat, akkor a kereszténységgel együtt "belül" van a csoporton), miközben azon a csoporthatáron, amit a krisztológia jelöl ki (és a korai kereszténység számára ez a legfőbb, csoporthatárokat kijelölő entitás) kívül esik. Ez egy rendkívül frusztráló jelenség, ami a keresztény szimbólumképzést alapvetően meghatározta.

Ezzel kapcsolatban igen ellentmondásos az a tény, hogy amikor a korai kereszténység a zsidóságot satanizálja, azzal igazából csak alátámasztja önnön frusztrációit. A sátánnak az az alakja ugyanis, amelyiket a kereszténység ismer (és alkalmaz a maga retorikai arzenáljában), valamikor a Kr. e.-i 2-3. század fordulóján "alakult ki" (és formálódott folyamatosan Jézus koráig), és éppen arra való volt, hogy belső csoporthatárokat jelöljön ki: vagyis közösségi határokon kívüliként lehessen a segítségével bemutatni egy másik alternatívát bemutató csoportot (azaz: belülről fenyegető ellenség megnevezésére szolgál). Na, tehát: mikor a korai kereszténység a Sátánnal hozza  kapcsolatba a zsidóságot ("ördög atyától valók"), akkor azt éppen mint belső ellenség mutatja be... vagyis éppen olyan csoportként, ami belül van, csak mást vall, de ugyanazt a szimbólumrendszert "beszéli". Ezzel pedig ugyanazokat a frusztrációkat erősíti fel... Nem tud szabadulni önnön árnyaitól.

Jut eszembe: szar ez az ország... De: nem tudnék én máshol élni. Csak mit lehetne tenni, hogy jobb legyen???? Miről írjunk ki népszavazást?:))) 

Rég írtam. Azóta szemüveges lettem... Néhányszor, az utóbbi időkben, már elég komoly migrénem volt, és sejtettem, hogy a szemem miatt... Egy budapesti nő jött végül rá, hogy mi a hiba... Azóta szemüvegem van, és nem fáj a fejem. Bár állítólag még műteni is kéne.

Most a "szembetegségről" jut eszembe, hogy a múltkor elfelejtettem írni egy "felfedezésről", amit a Galata levélben tettem (egyesek feltételezik, hogy Pálnak is valami szembaja volt, mégpedig arra a részre hivatkozva, ahol arról van szó, hogy Pál szerint a galataiak milyen készségesen fogadták őt: "akár a szemeteket is kivájtátok volna..." értem... Szerintem biztos, hogy nincs szó szembetegségről itt...) Éppen itt mond Pál egy olyan mondatot, amely szerint "a ti próbatételeteket az én testemben nem vetettétek meg, sem meg nem undorodtatok tőle...", mikor nálatok jártam, és beteg voltam...

Vajon mit ért azon, hogy a galataiak próbára tétettek az ő "testében" (vagy teste miatt)? Nyilván olyasmire, mint ami Jób barátaival történt... Talán szuperapostolt vagy szuperembert vártak, de csak egy nyomorékot kaptak... A másik ember betegsége vagy a gyengesége néha riasztó: önmagam kiszolgáltatottságát juttatja eszembe. Jób barátai sem tudtak mit kezdeni Jób nyomorával. Hét napig csak ültek, mikor meglátták, és meg sem tudtak szólalni. Mikor pedig megszólaltak, abból sem volt sok köszönet. Önmagukat féltették, és végigtapostak Jóbon. Mert ha ennyire kiszámíthatatlan a "sors", akkor engem mi véd meg tőle? Biztos nem így van, valamit biztosan rosszul csinált, hogy így tudott járni.

Sokat gondolkodtam azon, hogy minél kevesebb frusztrációja van valakinek (vagyis minél kevesebb félelme), annál nagylelkűbb, önzetlenebb tud lenni... Érdemes megtalálni a kitörési pontokat. Máskülönben kíméletlenül végigtipor a másikon az, aki önmaga irháját menti.

"Bizony mondom néktek, egy közületek elárul engem. És felettébb megszomorodva, kezdék mindannyian mondani néki: Én vagyok-é az, Uram?"

Megdöbbentő gondolatot hallottam ezzel a szakasszal kapcsolatban: azt, hogy azért kérdezgeti kétségbeesve az összes tanítvány, hogy vajon csak nem ő árulja-e el Jézust, mert mindegyik érezte magában a potenciális árulót. Itt látszik, hogy folyamatosan szorongtak ők emiatt...

Talán csak egy nem: Júdás...  

Na, visszatérve most egy kicsit még Bultmannhoz (bár most mást kéne csinálnom, mert sosem lesz kész a korrektúra)...

Akár büszke is lehetett volna a "sorsára", bár tudni lehet, hogy nagyon megviselte, hogy - mondhatni - meghurcolták. 1954-ben (talán jól emlékszem az évszámra) a német envangélikus egyház nyilvánosan akarta elítélni Bultmann teológiai gondolatait, és talán még az egyháztagságát is meg akarták szüntetni (evangélikus "kiátkozás"...) Aztán egy püspök közbenjárására erre nem került sor.

Magyarországon meg: elég egy-két, toposszá váló, gyakorlatilag eltorzított gondolat tőle, és lehet megmosolyogni, és lesöpörni az asztalról. Pedig Újszövetséggel még ma sem lehet úgy foglalkozni, hogy valaki ne Bultmanntól indulna.

Egyszerű ez: olyan frusztrációkat volt képes gátlástalanul megfogalmazni és aztán következetesen végiggondolni, amik örök keresztényi félelmek... De valahogy túlzottan fájó volt még akkor Bultmann nyíltsága... Ennyi ez... Németországban viszont nem a tudományos élet volt képtelen befogadni a bultmanni retorikát... Ők kezdettől fogva értették és kedvelték őt.

De Magyarország... az bizony más. A frusztrációk elhallgatásának országa ez... az örök kibeszéletlenség sivár és kiábrándító földje... Na igen... olyan zavarba ejtő egy eretnek pietista...:) 

Ja, juteszembe: Kriszti nagyon jó elfoglaltságot talált a két kisebbik gyereknek (Bencét nem lehet rávenni) hetente egy alkalommal.

Elviszi őket lovagolni. Matyival kezdenek, ő 10 percig gyakorol, aztán jön Tekla, 40 perc, utána 10 percig megint Matyi. Van itt Józsán egy nagyon szép, csendes, nyugodt kis tanya, erdőszélen... Teljesen jó gondolat ez: a gyerekek imádják, és azért elég jó kis izommunkával is jár. És valahogy egy másik élőlénynek ez a közelsége (még akkor is, ha a lónak sokszor nagyon nem akaródzik a munka), a csend, a mozgás öröme, így együtt... 

Ma este úsztam egyet, aztán kültéri termálfürdő. Mindez 550 ftért... Csak az a baj, hogy már fél Debrecen ezt csinálja, és mindenki ugyanott...:))) De azért nagyon jó volt.

Egyébként mostanában Rudolf Bultmannal foglalkozom. A protestáns kegyes kereszténység mumusa és aposztatája. Pedig zseniális teológus volt, és még ma is eleven kérdéseket volt képes feltenni saját korának. Aztán megpróbálkozott a válasszal is, de nem minden jött be neki. És? Legalább próbálkozott. Két dolgot kell csak megbocsátani neki: az egyik rész a néhány filológiai baklövése (gnósztikus János evangéliuma, meg a keresztény irodalom részbeni mandeus eredete, vagy mifene... Meg egy-két datálása sem jött be...), a másik meg az, hogy - tudomásom szerint - nem reflektált a teológia holokauszt utáni kihívásaira. Itt egy kicsit lemaradt szegény, mert el volt foglalva a huszas évek óta fogalmazgatott alapkérdéseivel, meg Heideggerrel. És mégis: zseniális, és kifejezetten orthodox fazon. Néhány idézet tőle:

"Örökké hálával tartozunk G. Krügernek sokat emlegetett 'nem egyházias teológiáról írt tanulmányáért, amely abban látta a teológus hivatását, hogy veszélyeztesse és kétségbe ejtse a lelkeket, és megrendítse a naiv hitet. Megéreztük (ti. Bultmannék a 20-as évek elején): itt az őszinteség atmoszférája uralkodik, az egyedüli, amelyben lélegezni tudunk."

Vagy még egy: "Nem elutasítanunk kell tehát a történeti kritikát, hanem föl kell ismernünk valódi értelmét: a történeti kritikának radikális szabadságra és őszinteségre kell nevelnie - mégpedig nemcsak abban a tekintetben, hogy megszabadít a tradíció egy bizonyos történelemképétől, hanem abból a szempontból is, hogy megszabadít minden lehetséges tudományos történelemképtől, és tudatosítja, hogy a tudományos megismerés egyáltalán nem képes megragadni a hit dolgait."

Később még fogom folytatni, mert engem egyáltalán nem untat... 

Felmerültek kétségek, hogy kell-e ez, ennyire feltárulkozni a nagyvilág előtt, de végül is... visszaállítódik jogaiba most ez a blog. Egyébként meg: nekem nagyon sokat segített... Azt persze nem tudom, hogy más vette-e bármilyen hasznát...

Én annyi hülyeséget leírtam már ide... És... Szóval, rossz pillanataimat is megörökítettem már itt... kipakoltam én má' ide annyi mindent. Úgyhogy most aztán már tényleg mindegy, hogy más számára hót' evidens dolgokat is idevések... amik nekem időről időre nagy ráébredések... merénilyenvagyok, na! Hogy a gondolatnak mekkora ereje van... és azért mennyire komoly integritása van az elmének. Akárhogy is, de képes magát összeabroncsolni... Valahogy majdnem elfelejtettem, hogy eddig is mindig megvolt az a mentális erő, és az volt az, ami "továbblibbentette mindig". Bár ez az én létmegértésemben egyúttal találkozás is volt, találkozás a cselekvő Istennel. Mégis: tudom, hogy ha pl. félelmekből kecmeregtem ki, annak a magva és az ereje belőlem fakadt... Mert megvan az bennem, és nem kell fizikai kapaszkodó. Az se baj, ha van, de a megoldás mindig bennem rejlett. És közben az Örökkévaló fogta a kezemet. Ja, meg az sem mellékes, hogy Ő rakott össze így, Ő rakta belém ezt a képességet.

Most meg... elképedve kell megértenem, hogy azér' egy kis önuralom meg némi szigor mégsem ártana! Ollóként vágja ketté (szép képzavar következik) az önféltésből magam barkácsolta spirált... Elképesztő, hova tudja juttatni magát a magáról megfeledkező elme... aki önfélt, meg önsajnál.

Én most hálás vagyok (ja, és normális is...:)) Hálás mindenért. Vagy ezt már írtam?