Blogidegen

Írok még egy kicsit, most kedvet kaptam. Kis lelki retrospekció az elmúlt két évre. Úgy érzem, ezidő alatt többet tanultam meg magamról és a világomról, mint azelőtt 30 év alatt. Kezdődött Sámsonnal, csak kicsit másképp: éreztem, milyen sötétség van bennem, amire nincs rálátásom, és odairányít, ahová akar... Akkor legalábbis így éltem meg, és békénhagytam a témát... "Engedem, csináljon bármit"... Csúsztam, mint a löszfal. Aztán szenvedés... És buzgó fohász, hpgy ne legyen ez így... Hogy történjen már valami. Jött egy karácsony, és József története: aki végigkínlódott egy borzasztó nehéz döntést, és Isten hagyta. Neki kellett, saját, megfeszített mentális munkájával valami eredményre jutnia, és azután jelent csak meg az angyal... Miután feldolgozta már valahogy a helyzetet. Ez rengeteget jelentett nekem: kicsit bátrabban engedtem magamat küzdeni, és megértettem valamit Isten szándékairól is. De megmaradt a kérdés: mi ez a sötétség? Tényleg beláthatatlan? Akkor jött Jakab: hogy sem Isten, sem Sátán, hanem te magad... Ott kutass, ez így van kitalálva. Megvan a megoldás, csak meg kell találni... Meg is lett... lassan, részben: infantilis viszony a vágyakhoz, igényekhez, kívánságokhoz... sőt: a veszélyeztetettség érzéséhez is. És a további feladat: a rettegés megértése... Jutottam valahová.

És mindeközben a testvérek, a barátaim. Nagyon hálás vagyok nekik, és hálás vagyok Istennek is. Örülök, hogy ezen átmentem. Jól van ez így.

Hála a családért. És sem magasság, sem mélység... Aki ismeri, érti. 

Elképesztően göcsörtös az a fa, ami előtt Matyi áll az egyik lenti képen. Én simán elmentem volna mellette, de először Bence, aztán meg Matyi is megakadt mellette. Bencénél fényképező gép volt, ő fotós szemmel jött...:)) nagyon különleges dolgot talált... Olyan érdekes ez a fa. Ránő a sebeire, ráépül a görcseire...:) Viszi mindenki magával a sebeit, nem múlnak azok el, azokra épül a következő emelet. Egyszer hallottam egy pszichológus interpretációját arról, hogy hogyan lehetséges az, hogy Jézus magán hordozta a sebeit a feltámadása után is (ugyan mennyibe tartott volna tökéletes, intakt testtel feltámadni???). Vajon miért nem "gyógyult ki" belőlük? Hát azért, mert ezek is ő... Ezek még a feltámadás után sem múlnak el: beépülnek az ember személyiségébe, ezekből - is - állunk össze. Kell mindegyik, csak nem mindegy, hogyan építjük be magunkba. Mégsem lesz sírás...

Félelem téma... tovább töprengek rajta. A magam sebein, mások sebein... Nem lehet megúszni nélkülük:) 

Még egy szép kép az erdei útról:

Bencével és Matyival kirándultunk a halápi erdőben, és csináltunk néhány fotót (szegény Tekla reggel hányt, valami  vírus megint, Kriszti otthon maradt vele...) Nagyon jó kirándulás volt, élveztük mindannyian... Férfiak egymás közt...:)

Na, most végre ki tudok préselni valamit magamból, sőt: nem is esik nehezemre. Nem spanyolviaszk, de azért nem baj, ha leírom.

Mostanában gyakran eszembe jut egy néhány éves emlék: Krisztivel körhintáztunk, valami komolyabb szerkezetbe ültünk be, nem akármilyen centrifugális erők hatottak. Emlékszem, hogy eleinte kétségbeesetten próbáltam kapaszkodni, igyekeztem megtartani magam, és amikor nem sikerült (izomerő ehhez nem volt elég), először halálfélelmem volt, de aztán kíméletlenül odapréselt a "centrifuga" a szerkezet falához, és az - megtapasztaltam - megtartott, mert hát így volt megtervezve az egész... Csak eddig el kellett jutni. Utána sem élveztem, de legalább megnyugodtam.

Miért is jár ez a eszemben: szorongó típus vagyok (ki ne találta volna ki, aki eddig olvasgatta, amiket írtam). Mindezideig nem nagyon tudtam megbarátkozni ezzel. Csakhát: a legerősebb szorongást mindig a félelemtől való félelem kelti... Kicsit olyan ez, mint a begerjedő mikrofon. Ezért jutott mostanában eszembe a fenti sztori, és ma meg is értettem, hogy pontosan mi is az összefüggés.

A szorongás nem rossz! El kell fogadni, érdemes néha az embernek rábíznia magát, figyelni rá, és... megérteni... Ez nagyon paradox: mert így lassan elmúlik a szorongás. Ha hagyom, hogy jöjjön... ha nem küzdök ellene kézzel lábbal... Mert úgy csak fölerősödik...

Ez elég intim momentum, de mindegy, leírtam, hátha másnak is segít. Nem akarom már túlelemezni magam. Az sem jó, ha túlreflektálok.

Különben tegnap este elmentünk családilag a debreceni sportuszodába. Van itt az úszómedencén kívül gyakorlómedence, gyermekmedence, szabadtéri termálmedence, dzsakuzzi, szóval minden... Nagyon jó volt, mindannyian élveztük, különösen a gyerekek: hogy hétköznap (másnap iskola!) este mi még egy szabadtéri melegmedencében lófrálunk... Kint sötét, mi meg a kivilágított úszótérben pancsolunk a gyerekmedencében... Nagyon jó volt, és egész olcsó! Ötünknek 2300 Ft-ba került.... Érdemes kipróbálni.

Mostanában hetente egyszer reggel is úszom. Szuper :) 

Nem nagyon van kedvem írni, valahogy nem erre a fórumra valónak érzem már mindazt, amit ide ki tudnék tenni. Ami a teknősöket meg a gőtét illeti: a gyerekek imádják őket, Kriszti pedig szépen gondjukat viseli, betegségnek semmi jele nincs rajtuk, ami nagy szó, mert eddig nem voltunk ilyen sikeres állattartók. Szerintem a gőte sokat nőtt.

Egyszer akváriumot rendeztünk be a gyerekeknek, de elrontottuk: Bence kikönyörögte, hogy a Békás-tóról hozzunk bele néhány naphalat. Hoztunk is, azok mellé meg pár akváriumi halat. Mind kipusztult egy hónapon belül, mert a naphalak valószínűleg valami fertőzést vittek a vízbe. Egy teknősünk is volt már, de az is megdöglött, valamit ott is elszúrhattunk, szegény, nagyon sajnáltuk... Úgyhogy most már nagy a tét... 

A gyerekek állatokat kaptak. Bence egy tűzhasú gőtét, Tekla és Matyi egy-egy teknőst. Kriszti szerint az egyik teknős extrovertált, a másik meg introvertált. Tehát van egy extrovertált teknősünk, meg egy introvertált teknősünk.

Én meg örülök, hogy luk van a fenekünkön...

Feldmár Andrást olvasgatok. 16 évesen ment el Magyarországról, Kanadában telepedett le, végül pszichoterapeuta lett belőle. 90 táján hazajött, és még most is nagyjából 16 éves-szinten beszél magyarul. Ez nem hátrány: kristálytisztán el tudja mondani, amit akar... Örülök sok gondolatának, később még visszatérek ide. Ja, még valamit: úgy látom, a nyugati "iparkodó" attitűdből ő is inkább a keleti szemlélődő irányát célozza meg, legalábbis valamilyen értelemben. Ezzel a résszel nem tudok azonosulni, de az egész emberi, terapeuta attitűdje nekem nagyon szimpatikus.

Nekem ez az orientalizmus... ez nagyon érdekes. Valamikor a múlt század elején a nyugatnak a protestáns szellemiség által áthatott, iparkodó, mindent tudni akaró, ilyen-olyan légköre elől menekülő zsidó értelmiség fordult egyre nagyobb kedvvel az orientalizmus felé. Ezt most nem részletezem, de megértem őket. Magamban Feldmart kapcsolatba hoztam ezzel a jelenséggel, de ezt sem fejtem ki.

Nekem a zsidóság az Isten szeme fénye, ahogy Zakariás könyvében olvasni lehet. "Aki benneteket bánt, az az én szemem fényét bántja - mondja az Úr!" Nekem a cigány is az Isten szeme fénye. A kiszolgáltatott, az elnyomott, az elgyötört, a kiszorított... Az Isten az özvegyek és az árvák Istene... ezt mondja a Szentírás. Azoké, akikkel senki nem akar törődni, és akik a legkevésbé képesek az érdekeiket képviselni. Akiknek "nincs emberük", nincs "szószólójuk". 

 Sok-sok gondolat tolult most fel bennem... A teknőseink... azoknak is van személyiségük... Feldmár végtelenül nyitott az egyénre, és nem is hajlandó uniformizált betegségekről beszélni, csak azért, mert mondjuk a depressziónak van gyógyszere... Csak egyénekben hajlandó gondolkodni, és az egyén egzisztenciális gondjaiban, odafigyelésben, a másikért végzett fáradságos munkában... Nem esik kétségbe a másik másságán, az esetleges kudarcokon, a gyakori tehetetlenségen... Gondolok a cigány fiataljainkra. Tudom, hogy ma a tanároknak is nagy százaléka rasszista... Jajjj, de egyszerű ez... hát azért ilyen, mert cigány... hát azért ilyen, mert depressziós...

Utálatos ez. Még a teknősnek is van személyisége, annak is van méltósága...

Gondolkodom mostanában valamin, csak nem lesz időm kifejteni rendesen.

Nagyjából egy évtizede foglalkozom a keresztény zsidóellenesség korai szakaszával, és hát... nem enged el ez a téma, valahogy mindig ekörül téblábolok. Az, amibe torkollott, a holokauszt... az benne a döbbenet, hogy normális, hétköznapi emberek működtették és járatták csúcsra ezt a rendszert. A mindennapok embere vált nácivá és tömeggyilkossá. A mai szociológia számára már világos, hogy mindazt, amit a náci németország lakossága, a modernitás csúcsteljesítményeként, véghez vitt...

folytatom...

azt akárki megtette vagy tehette volna. A Holokaszt az benne van az emberben, nem hétpróbás gyilkosok, mocskos börtöntöltelékek műve, hanem hétköznapi, átlagos embereké.

Na. Hogyismondjam. Kicsit ilyen életterep nekem a házasság. Számomra: ebben a kapcsolatban lepleződik le minden, amit az emberről tudni lehet, amire az ember képes lehet. Miniatürizált terepasztal, az élet terepasztala, az emberi lélek terepasztala. Itt van a lényeg, a titok elrejtve, valahogy így... így érzem valahogy. Hogy a házasság, két ember tartós együttléte, kapcsolata: szóval ez tudja a legigazabbat elmondani a mindennapi emberről...

Hát... így van ez?

Mert persze, olyan gazdag ez az egész, annyi ága-boga van az életnek, és az ember olyan sokoldalú...

Ehh.... csak töprengtem, lehet, hogy nem is érthető, még nekem sem világos teljesen.