Ehh, a gyerekek éppen egymást ölik... Rájuk szólok.
Na... Le akarom most ezt írni, aztán vissza hozzájuk. Szóval: a Sátán...:))) (nem a gyerekekről jutott az eszembe...) Jópár hónapja dolgozok egy témán: nagyjából azzal foglalkozom (sok egyéb mellett), hogy miképpen változott hosszú évszázadok alatt a zsidó gondolkodásban és mitikus képalkotásban a "Gonosz" fogalma, már amikor egyáltalán létezett ilyen. Teljesen világos (több hónapos kutakodás után), hogy az Ótestamentum embere sem az embert, sem a metafizikai teret nem osztotta meg. Amellett, hogy elképzelhetetlen lett volna a számára az a gondolat, hogy a Sátán "evilág fejedelme" (hiszen senki más nem lehet evilág fejedelme Istenen kívül), önmagát is inkább egységben szemlélte... ráadásul kettős egységben: mint személyiség, úgyis egységes, de leginkább mint egy közösség funkciója - vagyis egy közösség egységében tekintett önmagára, mint aki semmi másért nem létezik, mint azért, hogy a közössége funkcionáljon... Az egyéni lét keretei feloldódtak a közösségi létben. És még egyszer: nem növesztett Isten mellé egy konkurrens metafizikai hatalmat. Az Ótestamentumban semmi ilyesmi sincs. A "szátán" csak egy mennyei funkcionárius, aki az emberek Isten iránti hűségét vizsgálja.
Ezek így együtt szorosan összefüggnek, mert az egész rendszer akkor változott meg, amikor a Kr. e. 3-2. században a zsidó ember - valami furcsa oknál fogva - először csodálkozott rá önnön egyéni identitására, és azon nyomban vissza is rettent tőle. Mintha a Gonosz hatalom akkoriban kialakuló képe az emberi önállóságban és bonyolultságban rejlő sötétség reprezentációja lenne, és az azóta is. Bukott, az emberek leányaival összeházasodó, majd az embereket erőszakra, veszélyes tudományokra oktató angyalokról, az égből aláhulló "Luciferekről", Beliálról, Semjázáról, Masztémáról, Baalzebubról (mint a démonok fejedelméről), és ezt így mindet egybesűrítve a Sátán alakjában egy önálló, autonóm, Istennek ellene szegülő szellemi hatalomról csak ekkor kezdtek el mítoszok születni. Addig egy efféle lényről senki nem tudott (legalábbis a zsidóságban).
És így van ez ma is. Érdekes például az, hogy mintha éppen abban az Amerikában volna nagy divatja a diabolikus filmeknek, amelyik úgy általában ódzkodik magától az autoritástól, a hatalomtól (legalábbis bizonyos keretek között), de kultusza van az önálló döntésnek... az "önimádat társadalma". Jó, nem kell ehhez odáig menni, de sok film nagyon szépen példázza a nyugati kultúra egzisztenciális állapotát, ami valahol a makkabeus-kori Izraelben, és vele párhuzamosan az akkori hellén világban kezdett kialakulni.
Az Újszövetség is: sokkal jobban el tudom már fogadni azt a gondolatot, hogy az Újszövetség egzisztenciális értelemben beszél a Sátánról, még akkor is, ha tudom, hogy az akkori ember teljesen valóságos hatalomnak fogta fel ezt a lényt. Nekem ez már nem nagyon megy: de azt tudom, hogy nagyjából azt mondta el ennek a lénynek a szerepeltetésével az akkori ember, hogy érzése szerint a világot az Istentől függetlenedni akaró, önálló, de borzasztó sötétséget és bonyolultságot magában hordozó emberi identitás, emberi akarat irányítja... Vagy igyekszik irányítani. És olyan átláthatatlan minden. És akkora felelősség van az ember vállán. És egyszerűbb kettéhasítani a világot, mint ezt így egyszerre elhordozni.
Amint kialakult az egyéni identitás kultusza, hirtelen mindenkinek az lett az érdekes, hogy mi lesz vele a halála után... Az Ótestamentum emberét ez nem különösebben érdekelte, sokkal hatásosabb szankciónak számított akkoriban az, hogy "megbüntetem gyermekeidben harmad-negyedíziglen", mint az, hogy ha ezt-meg-ezt teszed, mégy a Gyehennára. Hatalmas különbség van a két kor: az ótestamentumi és az újtestamentumi között.
És ma az újtestamentumi világban élünk. De én nem nagyon tudok már úgy hinni a "Gonosz"-ban, mint annakelőtte hittem. Viszont nem lett egyszerűbb így a világ. Sőt: bonyolultabb lett... De ez van...
Nincs kire kenni a ballépéseket :)))
