Blogidegen

Mindig utáltam takarítani, de legfőképpen kamaszkoromban (most már persze meg-megcsinálom, főleg Krisztiért meg a törpökért). Emlékszem, éppen akkor voltam adventista, kamaszkorom közepén-végén. Úgy tizenhét évesen. Az adventisták - többek között - attól remélik a "flow" állapotot (olvasta valaki Csíkszentmihályi könyvét? Aki igen, az érti, miről beszélek)... szóval: a teljes lelki élet és az üdvösség zálogát többek között abban látták (láttuk), hogy nem vasárnapolnak (lunk), hanem szombatolnak (lunk).

Nagyon kedvemrevaló volt az adventizmusnak ez az imperativusza. Nálunk, odahaza, mindig szombaton volt a nagytakarítás. Egyszer - emlékszem - anya erősen rámparancsolt (szombaton), hogy takarítsam a fürdőszobát meg a saját szobámat (közben ő más szobákat takarított). Na - gondoltam -, most megvívom a magam mártírtusáját (bár legbelül éreztem, hogy nagyon sántít itt valami: helyes dolog egy ilyen paranccsal öntözgetnem saját lustaságomat???). Ellenszegültem, de azért elég rosszul éreztem magamat ettől. Anya persze nem tágított, mertőnekinemondjonagyerekeellent. Nem tudom már, végül beadtam-e a derekam. Sosem szerettem a konfliktusokat, legfeljebb anyával. Vele viszont folyton konfrontálódtam.

"Hát ez dulva" - ahogy a négyéves Matyi fiam mondaná.

Igen, dulva. Mert van itt más is: mégpedig az, hogy nagy társaságban sosem tudtam rendesen feloldódni, főleg, ha harsányabb, neaggyisten táncos összejövetelről volt szó (utálok táncolni, és nem is tudok... talán ezért is utálok:)). Ez mindig is így volt, de miután inkulturálódtam a magam kis egyházába (ez már nem adventista, hanem metodista), már büszkén fordítottam hátat ezeknek a társaságoknak. Örültem, hogy van ideológia, mely széket tol a félszegségem alá, bár ezt akkoriban nem így éltem meg. Jó, nem haragszom én emiatt magamra most sem.

De Kriszti olyan régóta kér, hogy menjek el vele egy kicsit táncolni...

Dulva lenne, ha nem tenném meg neki.  

Megvolt itthon is a karácsony. Szeretem ezt az ünnepet, ráadásul most egész békésen is telt. Ez a születés: úttá tette a mindennapokat.

Most is vastagtörzsű fenyőfát sikerült vennem. Tavaly beszereztem ehhez egy egész használható talpat, és - győzelem - most sikerült megtalálni (valahogy kintfelejtettük az udvari holmik között, belefagyott a víz, beállítottam a fürdőkádba, forróvizet engedtem rá, úgy olvasztottam, két giliszta hibernálódott benne, és az egyiknek a fele, miután kiolvadt, elkezdett mozogni, Kriszti kikerekedett szemmel, döbbenten nézte, és bizony én is). Kicsit reménytelennek látszott a faállítás most, mikor megláttam a fa tövét - girbe-gurba, göcsörtös, vastag... -, de... nem estem kétségbe, mert hát... eddig mindig sikerült megoldani. No... úgy félóra farigcsálás után... nagyjából 75fokos szögben állt a talpban a fa - ha megtartottam, mert magától kidőlt volna. Dominókkal, dzsengadarabokkal, ilyesmikkel végül sikerült mesterien kiegyensúlyozni az egészet, annyira, hogy a díszek alatt sem dőlt el:)) Azóta sem... Akkor is szép ünnep ez, szép külsőségekkel, ha ez a faállítás... hát... erősen pogány színezetű dolog. Így télen nem lehet termékenységi szimbólum, de tudvalevő, hogy maga a karácsony a nap-kultusz egyik ünnepét töltötte meg új tartalommal. Namindegy.

Nálunk, régen, a szülői házban, mindig a faállítás volt a neuralgikus pont. Apám úgy félóra farigcsálás után már vígan átkozódott. De aztán valahogy neki is mindig sikerült, csak ő sosem hitt benne, mikor hozzákezdett.

Én hittem benne, és nem tudom, miért... Érdekes ez az egész. A gének, a szocializáció, az életút. Miminden alakítja az embert...  

Karácsonyi ünnepség volt ma Márokpapiban, az esélyteremtő iskolában, ahol heti két napot tanítok. Szerintem az átlagéletkor 20 év fölött van nálunk, jó részük általános iskolai felzárkóztatós, más részük szakképzős, és kevesen érettségire készülők... Sokuknál voltam már családlátogatáson... hát... a legtöbben nagyon nyomorúságos körülmények között élnek. Vannak néhányan, akik ennek ellenére viszonylag jó cuccokban járnak, és van egy-két értékesebb elektronikai holmijuk is. Mindig csodálkoztam, hogy honnan van erre pénzük. Hát... sejtettem, de lassan-lassan el is árulják, ahogy nő a bizalom. Áh, nyomorult élet ez.

Ma délelőtt még a karácsonyi műsort próbáltuk, és... nem is tudom, nem írom le, mert talán ők is olvassák. Egyikük elég depressziós volt, sehogy sem akarta vállalni, amit egyébként korábban megígért (táncolt és betlehemes játékban is részt vett végül). De aztán elmondta, miért depis, és... csak végigcsinálta. Azért... elég dermesztő volt hallani az okot. 

Na, hagyjuk. Végül jól sikerült a karácsonyi műsor. Most mégsincs túl jó kedvem. Annyi munkánk van ebben az iskolában, de ez valahogy - talán egyelőre - nem mutatkozik meg "kifelé" igazán. Szeretem ezeket a fiatalokat, jó lenne, ha lenne belőlük valami.

Bonyolult ez az egész helyzet. Jó lenne, ha mindannyian megértenénk, hogy hinni kell ezekben az emberekben. És nemcsak a diákoknak, hanem a tanároknak is elég sok támogatásra volna ott szükségük. Hátha ez is összejön valahogy. 

Kriszti, sütizés után, este 10-kor...

Szóval: emlékszem, ún. éhséglázadások törtek ki, és teljes joggal. Mi is foglalkoztunk idehaza ezekkel, és fel voltunk háborodva, amikor Dzurinda az egészet etnikai zavargásokként tüntette fel, és ezzel elérte, hogy a lakosság ne a reformok, hanem a cigányság által érezze magát veszélyeztetve. Mocsok húzás volt, de ma, éppen ebben a helyzetben már nem vagyok biztos abban, hogy... olyan egyértelműen, megkérdőjelezhetetlenül mocskos stratégia volt (ja, az más kérdés, hogy közvetlenül nyilván hatalomféltés motiválta). Mert... másképp talán nem lehetett volna a reformokat ledugni a lakosság torkán, így viszont ma, Szlovákiában, 9 százalék körüli a GDP növekedés. Kész gazdasági csoda. Mert, ugye, adóreform... Ezt lehetett megvalósítani az egésznek a segítségével. És a legkiszolgáltatottabbak, legnyomorultabbak váltak - szerintem ideiglenesen - az "ügy" áldozataivá, de... Na: ez is elég mocskos logika. Mert hogy lehet bárkinek is joga akármelyik társadalmi csoportot áldozattá kijelölni?

Nem is tudom. Nem szívesen lennék politikus.

Most itt van ez a Molotov-koktélozás is, meg Csintalan megveretése...

Nem tudom, nem tudom.... 

Kicsit rossz most a szemem, sokat kellett olvasnom meg vezetnem mostanában, de azért hátha sikerül nagyjából helyesen leírnom, amire gondoltam.

A teológián lehetőséget kaptam 14-én egy prédikációra, és nekem ez nagyon sokat jelentett. Már eleve az is, hogy összeszedhettem rendesen a gondolataimat. Tavaly is beszélhettem, és akkor is azt tudtam összeszedni, amire abban az évben jutottam, sokáig vezéreltek is azok a gondolatok. Csak persze nem minden helyzetet tudnak leírni... Az idén tovább jutottam. Nagyjából azt mondtam el, amiről lentebb lehet olvasni, viszonylag nyíltan, de azért kellőképpen általánosan is. Hogy milyen jó, hogy Isten felszabadított arra, hogy megtehetem, hogy bizonyos igényeimet, vágyaimat, kívánságaimat hagyhatom nem beteljesülni (és a végén éppen így teljesülnek...), vagy kicsit teologikusabb, szimbolikusabb nyelven: meg lehet halni, meg lehet semmisülni... mert abból igazabb élet származik... valahogy így. Karácsonyi nyelven: szabadok vagyunk arra, hogy ne ajándékozottak, hanem inkább ajándékozók legyünk... Mert ezzel többre lehet menni. Na. Lebutítva. Ilyesmi. Érdekes ez: a kívánságok, igények, vágyak, mind testi, mind lelki értelemben: életjelek. Jók. Isten teremtette őket. De lehet ezekkel kissé infantilis viszonyban is lenni, és szerintem ez ma általános, széles körben elterjedt betegség, egész egyszerűen kultúrális sajátosság. Vagyis: gyakran egyenesen rettegünk attól, ha ezek közül az éppen ott és akkor, vagy esetleg huzamosabb ideig jelentkezők is, nem teljesülnek be. Egyenesen halálfélelem... Aztán lesz belőle valamiféle lelki fasizmus: az ember simán átgázol másokon, csakhogy "mentse a bőrét", hisz "meghal", ha nem teljesülnek. Erről az infantilis viszonyról beszéltem, meg arról, hogy lehet másképp is, sőt: csak másképp lehet és érdemes. Senki nem mutatott szebb példát erre a kívánsággal kialakított "másképp"-viszonyra Jézusnál. Ad absurdum vitte a dolog logikáját. Tényleg meghalt, "hagyta magát" meghalni. Csakhogy feltámadt...

És meglepő volt, hogy mennyire megnyílt a közönség erre az üzenetre. Nagyon szorongtam a beszéd előtt, de így utólag már egyáltalán nem bánom, hogy elmondtam. Nem is hittem volna, hogy ilyen fogadókészség lesz rá.

Itthon is egyre naposabb az élet. Olyan jó ez a meleg otthon.

Az ország meg egyre szarabb. Készül egy olyan egészségbiztosítási törvény, ami nem jelentene anyagi kockázatot a biztosítottaknak, viszont csökkentené a betegek kiszolgáltatottságát, plusz csökkentené az állami szerepvállalást is az egészségügyben, így előbb-utóbb kevesebb adót kellene fizetni, ráadásul minden esély megvan arra, hogy javuljon az egészségügy színvonala. És akkor most mindenki be van tojva, jönnek a sztrájkok, és azoknak, akik sztrájkolnak, gőzük sincs, mi ellen, vagy mi mellett... Csak változás. Az ne legyen.

Ja: Válaszúton. Nekem is megküldték, hogy írjam alá TGM-ék felhívását. Talán annyi igazságot találtam benne, hogy társadalmi vitára kellett volna ezt az egészet bocsátani. Csak nem Magyarországon. Mert érzésem szerint az vezeti a kormányt abban, hogy ilyesminek ne tegyék ki az ügyet, hogy feltehetően akkor az egészből nem lenne semmi... Tényleg kellene a társadalmi vita, csak szerintem erre ez a "társadalom" még nem alkalmas.

Most visszaemlékszem egy időszakra: pár éve a Dzurinda-kormány Szlovákiában nyírbálta meg az állami kiadásokat, többek között a jóléti kiadások csökkentésével, meg volt egészségügyi reform is, meg minden. Na: mindjárt folytatom...

Mostanában egy bibliai szakaszon gondolkodom, és az jut eszembe róla, ami egyébként most minden másról is. Mindegy, nem bánom, és azt sem, hogy ezt újra leírom. Saját magamnak írom ezt a blogot, és most elárasztom magamat azzal, amivel eddig is el kellett volna.

Valahogy úgy hangzik ez a mondat, hogy "senki se mondja, mikor kísértés éri, hogy Isten kísérti, mert Isten a gonoszság kísértésétől mentes, és nem is kísért senkit. Hanem mindenki akkor kísérttetik, amikor vonja és csábítgatja a saját vágyakozása (kívánsága)" (Jakab 1,13-14). Hát ez annyira jellemző látlelet. A vágyakozás, a kísértés, a kívánság játssza benne a fő szerepet, és az benne az érdekes, hogy olyan állapotot ír le, amelyikben valaki legjobb hitbeli meggyőződése ellenére tesz valamit, valamilyen mélyéges vágy, kívánság hatására, aztán meg ideológiailag követi a cseledetét, mivel énképe olyan komoly csorbát szenved e tette által, hogy azt nem hagyhatja szó nélkül. Az ideológia pedig nagyjából az, hogy "hát Isten tett ilyenné, vágyakozóvá, kísérthetővé. úgyhogy belenyugszom... ilyen vagyok..."

Ez a szakasz nem pusztán e lelkület "szemfüles" leleplezése. Mert éppen itt nem ér semmit az a séma, hogy "megvallom és elhagyom", hiszen eddig is tudtam, hogy nem helyes, mégis megtettem...

Azon gondolkodtam, hogyan tud bármi is ennyire "vonzóvá" vagy kényszerítő erejűvé válni? Ez a mélységes, zsigeri vágyakozás, a görög "epithümia", amiről itt szó van, nyilván többféle lehet, de szerintem egy a gyökere. Lehet ez olyasmi, ami pillanatnyilag elviselhetőbbé, élhetőbbé látszik tenni az életet (nem bírom ki dühroham nélkül, kiadom, ahogy jön... nem bírom ki szeretetigényem kielégítése nélkül, stb...), vagy olyan is, ami oly sürgetőnek látszik, hogy a meg nem tétele az életet látszik veszélyeztetni. Akárhonnan is nézem, mindig ugyanoda jutok, ahová az utóbbi hetekben mindig: mind mögött valami primitív halálfélelem bújik meg, a megsemmisüléstől, kisemmiződéstől való félelem. Csak az önvédelem képes kicselezni a hitet.

És semmi más gyógyszert nem látok erre, mint azt, hogy a folyton ugyanúgy lejátszódó, periodikusan ismétlődő események dramaturgiáját, logikáját egy ponton ki kell zökkenteni, meg kell változtatni. Rengeteg könyvet elolvastam mostanában, számos terápiás és más jellegű pszichológiai munkát, de mindegyik ugyanahhoz a megoldáshoz jut, mint amiről a Szentírás is beszél. Mindegyik ugyanazt az első látásra "logikátlan", de valójában az egyetlen lehetséges megoldást ajánlja. Ezt Jézus úgy foglalja össze, hogy "nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak". Vagy másutt: "Aki alveszíti az életét énértem..., az megtalálja azt." Csak egy pillanatra legalább, csak egy kísérlet erejéig, az ember le kell hogy mondjon az életéről, egy kicsit meg kell halni, egy kicsit hagyni kell veszni a saját érdekeket, egy kicsit tudni kell megsemmisülni... És ezen a ponton ragyog fel a megoldás.

Van kiút, nem kell belenyugodni ebbe a "self-made" ideológiába. Nincs abban semmi rendkívüli, ha az ember sebezhető, kísérthető, ha vágyakozások támadnak benne. Semmi félelmetes nincs ebben, hiszen az embernek megvan minden eszköze és képessége is arra (ezeket is Istentől kapta), hogy kanalizálja vágyait. Igaz, a megoldás logikája az általános, mindennapi tapasztalat logikájának gyökeresen ellentmondani látszik. Ezért is olyan láthatatlan.

Pedig mindig is kéznél volt.  

Érthető ez?

Életem egyik legnehezebb és legválságosabb időszakában kezdtem ehhez a bloghoz, és csak nagyon lassan indultak el jobb irányba a dolgok. És fogalmam sincs, mikor is állapodunk már meg, mikor alakul ki valami tartós biztonság, ilyesmi. De az is igaz, hogy most aztán alkalmam lett megtanulni néhány dolgot, amikre máskülönben még rákérdezni sem lettem volna képes. Egy éve, karácsony előtt nagyjából a karácsonyi időszakban ragadott meg igen nagy erővel az a felismerés, hogy Isten szánt szándékkal hagy magamra a legtöbb tusámban, és nem úgy osztogatja a csodáit, ahogy én azt a fájdalomküszöb határvidékén jónak látnám. Talán most először éltem olyasmit is meg, hogy nem rohantam el fejvesztve a fájdalom elől - amolyan lelki fájdalomra gondolok itt, ami, sajnos, fizikailag is kiütközött -, hanem... megpróbáltam kihasználni ezt a helyzetet arra, hogy valami többet megtudjak magamról és általában lelki folyamatokról, mint amennyit enélkül valaha is megtudhatnék. Futottam persze én így is... De mégis: élem, tapasztalom, hogy a fájdalom nevel. Mindez igen nehéz, ha valóban súlyos szorongással párosul... De hát azt is okozza valami, és sikerült nagyjából a végére járnom annak, hogy mi... Bennem kiváltképp működik valami archaikus, a tudattalan tartományokat elfoglaló, primitív halálfélelem. Emlékszem, tudatosan is mennyire nehéz volt már egészen kisgyermekkorom óta a halál tényével szembenézni. Azóta sem megy sokkal könnyebben, de azért mégis... Milyen furcsa ez: szerintem a hit távolról sem oldja meg ezt a fajta halálfélelmet. Ehhez valami egészen más kell: kitartó és tudatos, fáradságos, néha meg- megpihenő szellemi munka. Ha kell egyáltalán. És azt is mondhatnám, hogy egyes esetekben a hit inkább megnehezíti az ügyet, megemeli a halálfélelem lehetőségét. Szóval nagyon nem úgy van ez, mint a más értelemben véve primitív érv, hogy az ember a halálfélelem elől menekül a hitbe, vagy mit is mondanak... Hát nem. Az Istennel való kapcsolat  a genetikailag kódolt halálfélelemre nem megoldás. Nem is ezért van. Viszont el kell ismernem: az Istennel ápolt tartós és huzamos kapcsolat mégiscsak megváltoztatja az embernek a halálhoz való viszonyát. De elsősorban az élethez való viszonyra van hatással, és szerintem arra is akar hatással lenni. Aztán, hogy a tudatos tartományok mennyire képesek átszínezni és átkódolni a tudattalanokat, az már más kérdés, embere válogatja.

A halálfélelem olyan sokszínű! Az ember észre sem veszi, és máris valami reflektálatlan, tudattalan rettegés keríti hatalmába: amikor pl. a párkapcsolatán belül nem látja teljesülni alapvágyait... Ez bizony halálfélelem. Ki hogy menekül előle... és ki hová... Vagy amikor irigy: a tesók is kérnek a csokiból. De akkor nekem mi jut? Ez is halálfélelem... Vagy megszületik az első gyerek. És mindent korábbi rendet felforgat. Nem mehetek már akárhová... Stb... Lehetne sorolni. Tiszta Heidegger illusztráció ez az egész. 

Elég is volt ebből most ennyi. Most egy kicsit belefáradtam, beleuntam az elemezgetésbe, önmagam analízisébe.

A gyerekek alszanak, én meg itt ücsörgök a gép előtt. Kriszti épp nincs itthon.

Ennyien vagyunk.

Öten. 

Gyönge ez a bejegyzés. Nem akaródzott írni, de aztán mégis írtam. Hm...