Karácsonyi ünnepség volt ma Márokpapiban, az esélyteremtő iskolában, ahol heti két napot tanítok. Szerintem az átlagéletkor 20 év fölött van nálunk, jó részük általános iskolai felzárkóztatós, más részük szakképzős, és kevesen érettségire készülők... Sokuknál voltam már családlátogatáson... hát... a legtöbben nagyon nyomorúságos körülmények között élnek. Vannak néhányan, akik ennek ellenére viszonylag jó cuccokban járnak, és van egy-két értékesebb elektronikai holmijuk is. Mindig csodálkoztam, hogy honnan van erre pénzük. Hát... sejtettem, de lassan-lassan el is árulják, ahogy nő a bizalom. Áh, nyomorult élet ez.

Ma délelőtt még a karácsonyi műsort próbáltuk, és... nem is tudom, nem írom le, mert talán ők is olvassák. Egyikük elég depressziós volt, sehogy sem akarta vállalni, amit egyébként korábban megígért (táncolt és betlehemes játékban is részt vett végül). De aztán elmondta, miért depis, és... csak végigcsinálta. Azért... elég dermesztő volt hallani az okot. 

Na, hagyjuk. Végül jól sikerült a karácsonyi műsor. Most mégsincs túl jó kedvem. Annyi munkánk van ebben az iskolában, de ez valahogy - talán egyelőre - nem mutatkozik meg "kifelé" igazán. Szeretem ezeket a fiatalokat, jó lenne, ha lenne belőlük valami.

Bonyolult ez az egész helyzet. Jó lenne, ha mindannyian megértenénk, hogy hinni kell ezekben az emberekben. És nemcsak a diákoknak, hanem a tanároknak is elég sok támogatásra volna ott szükségük. Hátha ez is összejön valahogy.