Életem egyik legnehezebb és legválságosabb időszakában kezdtem ehhez a bloghoz, és csak nagyon lassan indultak el jobb irányba a dolgok. És fogalmam sincs, mikor is állapodunk már meg, mikor alakul ki valami tartós biztonság, ilyesmi. De az is igaz, hogy most aztán alkalmam lett megtanulni néhány dolgot, amikre máskülönben még rákérdezni sem lettem volna képes. Egy éve, karácsony előtt nagyjából a karácsonyi időszakban ragadott meg igen nagy erővel az a felismerés, hogy Isten szánt szándékkal hagy magamra a legtöbb tusámban, és nem úgy osztogatja a csodáit, ahogy én azt a fájdalomküszöb határvidékén jónak látnám. Talán most először éltem olyasmit is meg, hogy nem rohantam el fejvesztve a fájdalom elől - amolyan lelki fájdalomra gondolok itt, ami, sajnos, fizikailag is kiütközött -, hanem... megpróbáltam kihasználni ezt a helyzetet arra, hogy valami többet megtudjak magamról és általában lelki folyamatokról, mint amennyit enélkül valaha is megtudhatnék. Futottam persze én így is... De mégis: élem, tapasztalom, hogy a fájdalom nevel. Mindez igen nehéz, ha valóban súlyos szorongással párosul... De hát azt is okozza valami, és sikerült nagyjából a végére járnom annak, hogy mi... Bennem kiváltképp működik valami archaikus, a tudattalan tartományokat elfoglaló, primitív halálfélelem. Emlékszem, tudatosan is mennyire nehéz volt már egészen kisgyermekkorom óta a halál tényével szembenézni. Azóta sem megy sokkal könnyebben, de azért mégis... Milyen furcsa ez: szerintem a hit távolról sem oldja meg ezt a fajta halálfélelmet. Ehhez valami egészen más kell: kitartó és tudatos, fáradságos, néha meg- megpihenő szellemi munka. Ha kell egyáltalán. És azt is mondhatnám, hogy egyes esetekben a hit inkább megnehezíti az ügyet, megemeli a halálfélelem lehetőségét. Szóval nagyon nem úgy van ez, mint a más értelemben véve primitív érv, hogy az ember a halálfélelem elől menekül a hitbe, vagy mit is mondanak... Hát nem. Az Istennel való kapcsolat a genetikailag kódolt halálfélelemre nem megoldás. Nem is ezért van. Viszont el kell ismernem: az Istennel ápolt tartós és huzamos kapcsolat mégiscsak megváltoztatja az embernek a halálhoz való viszonyát. De elsősorban az élethez való viszonyra van hatással, és szerintem arra is akar hatással lenni. Aztán, hogy a tudatos tartományok mennyire képesek átszínezni és átkódolni a tudattalanokat, az már más kérdés, embere válogatja.
A halálfélelem olyan sokszínű! Az ember észre sem veszi, és máris valami reflektálatlan, tudattalan rettegés keríti hatalmába: amikor pl. a párkapcsolatán belül nem látja teljesülni alapvágyait... Ez bizony halálfélelem. Ki hogy menekül előle... és ki hová... Vagy amikor irigy: a tesók is kérnek a csokiból. De akkor nekem mi jut? Ez is halálfélelem... Vagy megszületik az első gyerek. És mindent korábbi rendet felforgat. Nem mehetek már akárhová... Stb... Lehetne sorolni. Tiszta Heidegger illusztráció ez az egész.
Elég is volt ebből most ennyi. Most egy kicsit belefáradtam, beleuntam az elemezgetésbe, önmagam analízisébe.
A gyerekek alszanak, én meg itt ücsörgök a gép előtt. Kriszti épp nincs itthon.
Ennyien vagyunk.
Öten.
Gyönge ez a bejegyzés. Nem akaródzott írni, de aztán mégis írtam. Hm...
