Megvolt itthon is a karácsony. Szeretem ezt az ünnepet, ráadásul most egész békésen is telt. Ez a születés: úttá tette a mindennapokat.

Most is vastagtörzsű fenyőfát sikerült vennem. Tavaly beszereztem ehhez egy egész használható talpat, és - győzelem - most sikerült megtalálni (valahogy kintfelejtettük az udvari holmik között, belefagyott a víz, beállítottam a fürdőkádba, forróvizet engedtem rá, úgy olvasztottam, két giliszta hibernálódott benne, és az egyiknek a fele, miután kiolvadt, elkezdett mozogni, Kriszti kikerekedett szemmel, döbbenten nézte, és bizony én is). Kicsit reménytelennek látszott a faállítás most, mikor megláttam a fa tövét - girbe-gurba, göcsörtös, vastag... -, de... nem estem kétségbe, mert hát... eddig mindig sikerült megoldani. No... úgy félóra farigcsálás után... nagyjából 75fokos szögben állt a talpban a fa - ha megtartottam, mert magától kidőlt volna. Dominókkal, dzsengadarabokkal, ilyesmikkel végül sikerült mesterien kiegyensúlyozni az egészet, annyira, hogy a díszek alatt sem dőlt el:)) Azóta sem... Akkor is szép ünnep ez, szép külsőségekkel, ha ez a faállítás... hát... erősen pogány színezetű dolog. Így télen nem lehet termékenységi szimbólum, de tudvalevő, hogy maga a karácsony a nap-kultusz egyik ünnepét töltötte meg új tartalommal. Namindegy.

Nálunk, régen, a szülői házban, mindig a faállítás volt a neuralgikus pont. Apám úgy félóra farigcsálás után már vígan átkozódott. De aztán valahogy neki is mindig sikerült, csak ő sosem hitt benne, mikor hozzákezdett.

Én hittem benne, és nem tudom, miért... Érdekes ez az egész. A gének, a szocializáció, az életút. Miminden alakítja az embert...