Mindig utáltam takarítani, de legfőképpen kamaszkoromban (most már persze meg-megcsinálom, főleg Krisztiért meg a törpökért). Emlékszem, éppen akkor voltam adventista, kamaszkorom közepén-végén. Úgy tizenhét évesen. Az adventisták - többek között - attól remélik a "flow" állapotot (olvasta valaki Csíkszentmihályi könyvét? Aki igen, az érti, miről beszélek)... szóval: a teljes lelki élet és az üdvösség zálogát többek között abban látták (láttuk), hogy nem vasárnapolnak (lunk), hanem szombatolnak (lunk).
Nagyon kedvemrevaló volt az adventizmusnak ez az imperativusza. Nálunk, odahaza, mindig szombaton volt a nagytakarítás. Egyszer - emlékszem - anya erősen rámparancsolt (szombaton), hogy takarítsam a fürdőszobát meg a saját szobámat (közben ő más szobákat takarított). Na - gondoltam -, most megvívom a magam mártírtusáját (bár legbelül éreztem, hogy nagyon sántít itt valami: helyes dolog egy ilyen paranccsal öntözgetnem saját lustaságomat???). Ellenszegültem, de azért elég rosszul éreztem magamat ettől. Anya persze nem tágított, mertőnekinemondjonagyerekeellent. Nem tudom már, végül beadtam-e a derekam. Sosem szerettem a konfliktusokat, legfeljebb anyával. Vele viszont folyton konfrontálódtam.
"Hát ez dulva" - ahogy a négyéves Matyi fiam mondaná.
Igen, dulva. Mert van itt más is: mégpedig az, hogy nagy társaságban sosem tudtam rendesen feloldódni, főleg, ha harsányabb, neaggyisten táncos összejövetelről volt szó (utálok táncolni, és nem is tudok... talán ezért is utálok:)). Ez mindig is így volt, de miután inkulturálódtam a magam kis egyházába (ez már nem adventista, hanem metodista), már büszkén fordítottam hátat ezeknek a társaságoknak. Örültem, hogy van ideológia, mely széket tol a félszegségem alá, bár ezt akkoriban nem így éltem meg. Jó, nem haragszom én emiatt magamra most sem.
De Kriszti olyan régóta kér, hogy menjek el vele egy kicsit táncolni...
Dulva lenne, ha nem tenném meg neki.
