Kedden és szerdán (június 17-18-án) Alsószentmártonban voltam, valahol a horvát határ mellett, és érettségiztettem: az első nap etikából (huhh...), a második nap pedig hittanból, mégpedig egy kis pünkösdi gyülekezet néhány tagját, akik választható tantárgyként a hittant választották. Én készítettem fel őket az érettségire - már ezt az időszakot is nagyon élveztem, fogékonyak voltak, érdeklődők. Az érettségijük is sikerült.
Ja, a Kis Tigris Gimnáziumban zajlott a vizsga. Hogy is mondjam: mikor a második nap végén már nem volt több feladatom, és elindultam haza... kicsit elárvultnak éreztem magam. Nagyon jó volt ez a két nap. Ha bárki is olvassa: minden érettségizőnek gratulálok, és gratulálok az érettségit szervezőknek is. Meg mindenkinek :)
Jó lett volna látni az iskolát működés közben: olyasfajta iskola, mint a mienk Márokpapiban és Abaújkéren, olyanokért van, akik a hagyományos iskolarendszerrel valahogy nem kompatibilisek. De remélem, láthatom majd csúcsrajáratás közben is.
Jó volt az ottaniakkal beszélgetni. Ugyanazok a gondjaink, miegymás. Majdleszvalahogy.
Beszélgettem ott valakivel, és eközben jöttem rá valamire - amikor éppen kimondtam, és meg is lepett a dolog rendesen. Én 99-ben tanítottam egy évig középiskolában, de akkor megfogadtam, hogy soha többé nem teszem. Aztán máshogyan alakultak a dolgok, és - meglepő, de igaz -: így, ebben a közegben élvezem. Azt mondtam ki, hogy ott, az iskolai közegben - is - úgy érzem, hogy önmagam lehetek. Vagyhogyis. Valahogyígy.
Kutatni, írni, tanítani, ügyködni... Milyen teljes lehetne ez így! És mennyire nem az!
