Írok még egy kicsit, most kedvet kaptam. Kis lelki retrospekció az elmúlt két évre. Úgy érzem, ezidő alatt többet tanultam meg magamról és a világomról, mint azelőtt 30 év alatt. Kezdődött Sámsonnal, csak kicsit másképp: éreztem, milyen sötétség van bennem, amire nincs rálátásom, és odairányít, ahová akar... Akkor legalábbis így éltem meg, és békénhagytam a témát... "Engedem, csináljon bármit"... Csúsztam, mint a löszfal. Aztán szenvedés... És buzgó fohász, hpgy ne legyen ez így... Hogy történjen már valami. Jött egy karácsony, és József története: aki végigkínlódott egy borzasztó nehéz döntést, és Isten hagyta. Neki kellett, saját, megfeszített mentális munkájával valami eredményre jutnia, és azután jelent csak meg az angyal... Miután feldolgozta már valahogy a helyzetet. Ez rengeteget jelentett nekem: kicsit bátrabban engedtem magamat küzdeni, és megértettem valamit Isten szándékairól is. De megmaradt a kérdés: mi ez a sötétség? Tényleg beláthatatlan? Akkor jött Jakab: hogy sem Isten, sem Sátán, hanem te magad... Ott kutass, ez így van kitalálva. Megvan a megoldás, csak meg kell találni... Meg is lett... lassan, részben: infantilis viszony a vágyakhoz, igényekhez, kívánságokhoz... sőt: a veszélyeztetettség érzéséhez is. És a további feladat: a rettegés megértése... Jutottam valahová.
És mindeközben a testvérek, a barátaim. Nagyon hálás vagyok nekik, és hálás vagyok Istennek is. Örülök, hogy ezen átmentem. Jól van ez így.
Hála a családért. És sem magasság, sem mélység... Aki ismeri, érti.
