Gondolkodom mostanában valamin, csak nem lesz időm kifejteni rendesen.
Nagyjából egy évtizede foglalkozom a keresztény zsidóellenesség korai szakaszával, és hát... nem enged el ez a téma, valahogy mindig ekörül téblábolok. Az, amibe torkollott, a holokauszt... az benne a döbbenet, hogy normális, hétköznapi emberek működtették és járatták csúcsra ezt a rendszert. A mindennapok embere vált nácivá és tömeggyilkossá. A mai szociológia számára már világos, hogy mindazt, amit a náci németország lakossága, a modernitás csúcsteljesítményeként, véghez vitt...
folytatom...
azt akárki megtette vagy tehette volna. A Holokaszt az benne van az emberben, nem hétpróbás gyilkosok, mocskos börtöntöltelékek műve, hanem hétköznapi, átlagos embereké.
Na. Hogyismondjam. Kicsit ilyen életterep nekem a házasság. Számomra: ebben a kapcsolatban lepleződik le minden, amit az emberről tudni lehet, amire az ember képes lehet. Miniatürizált terepasztal, az élet terepasztala, az emberi lélek terepasztala. Itt van a lényeg, a titok elrejtve, valahogy így... így érzem valahogy. Hogy a házasság, két ember tartós együttléte, kapcsolata: szóval ez tudja a legigazabbat elmondani a mindennapi emberről...
Hát... így van ez?
Mert persze, olyan gazdag ez az egész, annyi ága-boga van az életnek, és az ember olyan sokoldalú...
Ehh.... csak töprengtem, lehet, hogy nem is érthető, még nekem sem világos teljesen.
