Belenéztem itt egy-két blogba. Hát... Az enyém marha unalmas lesz ezekhez képest... Mindegy, írom, amim van. De azért magamról is valamit (pont ezt nem terveztem...:)) Vagyis nem... Magamról most mégsem... Szegény Demcsák Zsuzsa is eléggé elnézte. No jó, neki más, mert őrá azért volt valaki kíváncsi, mert éppen pozícióba készülnek rakni, viszont a blog fordítva aligha működik (vagyis: a blogtól nem raknak pozícióba senkit, meg különben sem nagyon érdekel - kevés kivétellel - senkit, viszont ha pozícióban vagy, kíváncsiak lesznek a blogodra... ehhh.....) Ezen azért eltöprengtem. Mert hát... honnan a fenéből lehet tudni, hogy Demcsák Zsuzsának egyáltalán van blogja? Hát nyilván úgy, hogy napvilágra került a név, és valaki bepötyögte a gúgölbe, mert, ugye, keresett róla valamit, ezt-azt... Például egy blogot (hogy mást ne mondjak).
Na, mindegy, nincsen ennek olyan nagy jelentősége. Még néhány általános dolog, életérzésről, ilyenekről. Szerintem ilyenje sok embernek van :) Én például határozottan úgy érzem, hogy nem is annyira tavaly szeptember óta, hanem inkább tavaly nyár óta, az Orbán "tusványfürdői" beszéde óta (a kormány illegitim, mert hazudott, meg minden - nem olyan nagy örömmel idézem fel...)... szóval, azóta nekem ez az ország már nem ugyanaz az ország. Azóta egyre rosszabbul érzem itt magam (csak hogy világossá tegyem: a magyarországi jobboldal, vagyis inkább a Fidesz, meg a szélsők ámokfutása miatt). Őrület ez az egész. Én nem olyan régóta tudom az eszemet, 90-ben még nem voltam szavazópolgár (32 éves vagyok, immáron 3 gyermek boldog apukája.... na), inkább csak úgy 92-93-tól követem valamivel tudatosabban az eseményeket... Van abból az időből néhány halvány emlékem Orbánról is, tudom azt is (pontosabban: úgy tudom), hogy akkoriban még Iványi Gábor keresztelte egy-két gyerekét (nyilván nem véletlenül)... Őszintén szólva, olyan jelentéktelen figurának éreztem, mármint Orbánt. Aztán a 94-es választások után valaki készített vele egy interjút, azt végignéztem... És nem nagyon hittem a fülemnek... Hogy is mondjam (végül is mindegy, ki a fenét érdekel? :)) Na, gyorsan: politikust olyan "dogmatikusan" beszélni még nem hallottam.... vagyis... ehh, elcsépelt (náci propagandáról akartam írni valamit, de azok hittek abban, amit csináltak - sajnos). Szóval, éreztem ezen az emberen, hogy - igaz, igaz - egzisztenciálisan érinti, amit csinál, vagyis: létkérdésnek tartja, hogy ki ne essen az újonnan felvett szerepéből. Rettenetes élmény volt, azóta sem bírtam elfelejteni. Fájt hallgatni. Képtelenség volt kilendíteni abból a nyomvonalból, amin elindult az interjú elején. Érthető ez, amit írok?
