Rengeteg gondolat futkos bennem... A 25. Zsoltár került elém, és az a mondat, hogy "Senki se szégyenüljön meg, aki téged vár. Szégyenüljenek meg, akik ok nélkül elpártolnak tőled." Szóval: mit ért itt megszégyenülésen? Miben is állna ez?
Úgy érzem, arról, hogy... a "téged várás"-ban lehet megszégyenülni... Vagyis: ne történjék olyasmi, ami akár az én elképzeléseim, akár a közösségem elképzelései szerint a hitet kikezdheti. "Ne kezdd ki a hitemet" - valami ilyesmiről lehet itt szó. Valamikor, gőgös ifjúkoromban, megmosolyogtam volna ezt a kérést: mert hát milyen hit az, amit a valóság kikezdhet? Akkor azt a hitet újra kell gondolni. Még szép, hogy Isten szüntelen provokálja a hitemet... És mégis: teljesen legitim ilyesmit kérni az Úrtól. Nagyon meg lehet a hit "kikezdődésétől" rendülni. És ki ne menekülne a megrendülés elől? A normális ember elkerüli ezt. Ha teheti.
Az ebben a zsoltárban a nagyszerű, hogy mer teljesen emberi és teljesen őszinte lenni. Nem szenveleg, nem alakoskodik az Úr előtt: ember vagyok, Uram... Nem akarom ezt átélni. Gondolj erről, amit akarsz, de szorongok miatta! Segíts, hogy ne kelljen átélnem... Mert rossz érzés. Szerintem ettől még nem kerüli el senki sem a megrendülést. De akkor is: nem lehet egyebet tenni, mint őszintén kibeszélni: félek tőle, ne kelljen átélnem.
A kereszténység és az ő félelmei... Amiket - legalábbis itthon - minden generáció lenyel, és hagyja, hogy eleméssze a bennsőjét. Őrült frusztrációk, megtaposott lelkek. De legalább Isten előtt lennénk őszinték.
Sokminden kavarog még bennem.
Egyszer csinálni kellene egy tanulmányt a szorongás reprezentációiról: arról, hogy az antik ember és ezen belül a korai kereszténység hogyan jelenítette meg önnön szorongásait?
