Mostanában egy bibliai szakaszon gondolkodom, és az jut eszembe róla, ami egyébként most minden másról is. Mindegy, nem bánom, és azt sem, hogy ezt újra leírom. Saját magamnak írom ezt a blogot, és most elárasztom magamat azzal, amivel eddig is el kellett volna.

Valahogy úgy hangzik ez a mondat, hogy "senki se mondja, mikor kísértés éri, hogy Isten kísérti, mert Isten a gonoszság kísértésétől mentes, és nem is kísért senkit. Hanem mindenki akkor kísérttetik, amikor vonja és csábítgatja a saját vágyakozása (kívánsága)" (Jakab 1,13-14). Hát ez annyira jellemző látlelet. A vágyakozás, a kísértés, a kívánság játssza benne a fő szerepet, és az benne az érdekes, hogy olyan állapotot ír le, amelyikben valaki legjobb hitbeli meggyőződése ellenére tesz valamit, valamilyen mélyéges vágy, kívánság hatására, aztán meg ideológiailag követi a cseledetét, mivel énképe olyan komoly csorbát szenved e tette által, hogy azt nem hagyhatja szó nélkül. Az ideológia pedig nagyjából az, hogy "hát Isten tett ilyenné, vágyakozóvá, kísérthetővé. úgyhogy belenyugszom... ilyen vagyok..."

Ez a szakasz nem pusztán e lelkület "szemfüles" leleplezése. Mert éppen itt nem ér semmit az a séma, hogy "megvallom és elhagyom", hiszen eddig is tudtam, hogy nem helyes, mégis megtettem...

Azon gondolkodtam, hogyan tud bármi is ennyire "vonzóvá" vagy kényszerítő erejűvé válni? Ez a mélységes, zsigeri vágyakozás, a görög "epithümia", amiről itt szó van, nyilván többféle lehet, de szerintem egy a gyökere. Lehet ez olyasmi, ami pillanatnyilag elviselhetőbbé, élhetőbbé látszik tenni az életet (nem bírom ki dühroham nélkül, kiadom, ahogy jön... nem bírom ki szeretetigényem kielégítése nélkül, stb...), vagy olyan is, ami oly sürgetőnek látszik, hogy a meg nem tétele az életet látszik veszélyeztetni. Akárhonnan is nézem, mindig ugyanoda jutok, ahová az utóbbi hetekben mindig: mind mögött valami primitív halálfélelem bújik meg, a megsemmisüléstől, kisemmiződéstől való félelem. Csak az önvédelem képes kicselezni a hitet.

És semmi más gyógyszert nem látok erre, mint azt, hogy a folyton ugyanúgy lejátszódó, periodikusan ismétlődő események dramaturgiáját, logikáját egy ponton ki kell zökkenteni, meg kell változtatni. Rengeteg könyvet elolvastam mostanában, számos terápiás és más jellegű pszichológiai munkát, de mindegyik ugyanahhoz a megoldáshoz jut, mint amiről a Szentírás is beszél. Mindegyik ugyanazt az első látásra "logikátlan", de valójában az egyetlen lehetséges megoldást ajánlja. Ezt Jézus úgy foglalja össze, hogy "nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak". Vagy másutt: "Aki alveszíti az életét énértem..., az megtalálja azt." Csak egy pillanatra legalább, csak egy kísérlet erejéig, az ember le kell hogy mondjon az életéről, egy kicsit meg kell halni, egy kicsit hagyni kell veszni a saját érdekeket, egy kicsit tudni kell megsemmisülni... És ezen a ponton ragyog fel a megoldás.

Van kiút, nem kell belenyugodni ebbe a "self-made" ideológiába. Nincs abban semmi rendkívüli, ha az ember sebezhető, kísérthető, ha vágyakozások támadnak benne. Semmi félelmetes nincs ebben, hiszen az embernek megvan minden eszköze és képessége is arra (ezeket is Istentől kapta), hogy kanalizálja vágyait. Igaz, a megoldás logikája az általános, mindennapi tapasztalat logikájának gyökeresen ellentmondani látszik. Ezért is olyan láthatatlan.

Pedig mindig is kéznél volt.  

Érthető ez?