Milyen furcsa ez. Lassan tizenegy éve vagyok házas, és most megint ott tudom folytatni, ahol néhány hónapja is jártam: annyira keveset tudok... 

Tényleg van valami köze ennek az egésznek az istenkereséshez. Mindenféle sebek, karcolások, mentális és lelki horzsolások ápolgatását várja tőle az ember. Kiben mekkora a megváltásvágy... És egy darabig megy is, aztán mindketten ráébredünk - ahogy egy okos embernél olvastam mostanában -: mindketten a saját megváltásunkra szerződtünk, nem pedig a másikéra... Ezen a ponton eszeveszett hatalmi harc kezdődik. De egyet azért világosan látok: lélektanilag is a legjobb megoldás, ha az ember egyetlen társ oldalán csinálja ezt az egészet végig. Míg megtanul a másik társa lenni...

Nem született még erre jobb séma annál, mint amit az evangéliumban olvasok: "ha valaki elveszíti az életét énértem [...], az megtalálja azt..." Az rendben van, hogy itt Jézus Isten-és ember kapcolatával foglalkozik, de én határozottan úgy érzem, hogy ember-ember viszonylatban sem megy ez másképp. Valahogy meg kell tanulni egy kicsit meghalni a másikért, egy kicsit elveszni a magam számára, már csak azért is, mert... így kapom azt vissza, amit mindig is vártam tőle. Valahogy elengedni a saját megváltásom igényét... és arra szerződni, hogy őróla gondoskodjam.  

Gondolkodom én sokmindenen, de már szinte szégyellem. Ez a gondolkodási mánia, ez a logománia... ez a mesterségesen túlfejlesztett intellektuális aktivitás... Olyan ez nálam, mint a vak ember hallása. Vak vagyok a gesztusokra, érzelmi zombi vagyok, és nagyjából értem is - legalábbis részben -, hogy miért is van ez így. Köze van ennek két gyerekkori tapasztalathoz is. Anyáék nagyon akartak már gyereket, évekig vártak, hogy megfoganjak. Aztán... szóval: úgy érzem, hogy a szeretetből megnyirbált autonómia-igényem restaurálásán fáradozom folyamatosan... Talán van, aki érti ezt. Ez az egyik ok. A másik... ritkán adhattam utat az érzéseimnek, és végül megtanultam elfojtani azokat. Aztán mindez így épült az éntudatomba, és ha ezen csorba esik, akkor bizony az integritásomat kezdem félteni. Ez is eléggé tipikus. Ha most valaki megkérdezné, hogy mit is szeretnék, mire is vágyom - úgy napi szinten - igazán, amivel kedveskedni lehetne nekem, hát... Bajban volnék, nehezen tudnám összegereblyézni a gondolataimat. És ez nyilván nem véletlen. Más meg öt perc alatt képes volna több oldalnyi listát összeállítani.

És van itt még annyi minden. De úgy látom, néhány dolog, néhány feladat, tevékenység, kapcsolat, személy... életem végéig el fog kísérni... A feleségem, a gyerekeim, a szöveg és a gondolkodás.  

És így van ez jól. Mindenért és mindenkiért hálás vagyok.