Egy barátommal beszélgettünk valamikor, volt időnk rá. Szóba került, hogy ő időnként (nagy ritkán) egy kis fűvel oldja a felhalmozódott feszültséget, de az ismerettségi körében olyan is van, aki folyton igen magasan tartja magában a marihuána hatóanyagának szintjét... magyarán reggel este füvezik. Teljesen motiválatlan, kedvetlen, majdnem életképtelen ember...
Ez elgondolkodtató: nem él meg éles fájdalmakat, menekül a kínok, a szenvedés elől... És közben motiválatlanná válik, kívül reked az élet dinamizmusán, gyakorlatilag a lényeget szalasztja el. Általában véve a szenvedésnek a funkciója - bizonyos fajta lelki szenvedésre gondolok itt - tárul ebben a jelenségben fel. Azért fáj, hogy jelezzen, és hathaósan ösztönözzön a megoldásra. Én is tudom magamról, hogy ha nem élek meg időnként rendkívül intenzív szorongásokat, semmi rá nem vesz arra, hogy kicsit alászálljak önmagam mélységeibe, és ... jussak valamire... önmagammal is. Van olyan is persze, hogy más irányba menekülök, és nem a megoldás felé. Néha tényleg elviselhetetlen. Vagy csak annak látszik.
Borzasztóan átláthatatlanná tud válni a helyzet. Nem tudom, mi jó fog ebből kisülni, de imádkozom érte, hogy ilyesmi történjen. Tudom, hogy jórészt én kavartam meg a lapokat, de... az Isten szeretete nincs abroncsba verve, mellém áll rossz döntések után is, még ha nem is helyesli őket. De nem én számítok itt most.