Füreden láttunk néhány nagy vihart, és mindig éjszaka jöttek: villámlások, mennydörgések... nem tudtunk aludni... Reggelre meg... Néhány nyom, délután pedig... mentünk a strandra. De olyan vihart is láttam, ami sokkal rondábbnak ígérkezett, mint itt bármelyik, aztán meg... nem lett belőle semmi. Gomolygások, kavargások, nyögött a természet, és végül... valahogy kisimult, kitisztult az ég... Ja, és némelyik viharban meg agyonüt a villám valakit. Ezek a viharok...

Érti ezt valaki? :))

Egyik nap igazán rossz volt az idő, úgyhogy elmentünk Zalakarosra. Három embernek ért bele a szája időnként a vízbe: Bencének, Teklának és nekem. Mikor visszamentünk Füredre, másnaptól naponta egymást váltva hánytunk. De mindenki csak egy napig. Aztán vége, elvágták. De közben... Nekem volt a legkönnyebb, mert előttem már ketten is hánytak, és tudtam, hogy csak egy napig tart. De azért meg tudja az embert kísérteni a gondolat, hogy mi van, ha az övé teljesen más? :)

Ilyen hányós, meg viharos időszakokban: néha talán jobb nem tenni semmit, még akkor is, ha az ember... valamit nagyon tenne. Néha talán azt sem képes elhinni, hogy ennek vége lehet. 

Máskor meg: jobb szeretne nem tenni semmit, pedig világos, hogy valamit tenni kell, különben nagy baj lesz. Itt rakjon rendet valaki! :)