Több orvostól is hallottam már, hogy a szívinfarktus legnagyobb kockázati tényezője az ún. A-típusos személyiség egy bizonyos fajtája... Aki nem pusztán nincs megbékülve a világgal, önmagával, önmagába forduló, szorongó és tépelődő, a konfliktusait maga előtt görgető típus, hanem ráadásul harag és düh van benne... Hát... itt még nem tartok... de itt a jó öreg melankólia, bár örömeim is vannak, hála Istennek:))
Ösztönzést is kaptam, úgyhogy folytatom, amit elkezdtem... Leginkább a hejcei élmények, Iványi Gábor felvezetései dolgoznak bennem, bár tovább is gondoltam egy-két dolgot... Itt van tehát Jézus példázata, a három gazdatiszt, vagy mifene, kinek-kinek "erejéhez mérten" kioszt a földbirtokos úr, aki éppen messzi országba készül távozni, 5, 3 és egy talentumnyi vagyont, ami nem volt valami kevés. És mindenki másképp bánik a vagyonnal, nyilván annak megfelelően, amilyen viszony fűzi a földbirtokoshoz... Én úgy gondolom, nem pusztán az "Ige" a talentum, hanem maga az emberi személyiség, az összes adottságunk és a körülményeink, amiből mindenki mást és mást kap... Úgy érzem, így érdemes értelmezni ezt a példázatot, mert a végén egyedül az érdekli az urat, hogy ki mit kezdett a pénzzel, és semmi más... Tehát elég tágnak kell itt venni a lehetséges értelmet... Az is biztos, hogy az egytalentumos embernek nagyon égette a markát a rábízott pénz... Ez az az ember, aki úgy érzi, az adottságai, a képességei plussz a körülményei: ez így együtt, összességében elviselhetetlen ördögi teher. Hogy Isten majd olyat is számon fog kérni rajta, amit nem kérhet számon (hiszen a példázat végén azt mondja - elég balga módon - az úrnak, hogy tudja, hogy ő egy "kemény", könyörtelen úr, és ott is aratni akar, ahol nem vetett, szóval olyat is elkér és számon kér, amit nem kérhetne...), egyszóval Isten igazságtalan és kegyetlen... nem is érdemes vele foglalkozni... De keseregni.. meg számonkérni: azt lehet... Ilyen ez az egytalentumos... Nem lehetőségként, nem csodálatos adományként éli meg az életet, és főleg a rábízott isteni igét, feladatot, hanem... számára az élet... az bizony nyűg... legszívesebben elásná az egészet...
Nagyon szép példáim vannak... egyet hadd emeljek ki... sok ismerősöm van, akiket nevelőszülők neveltek... még nagyon pici korukban fogadták őket örökbe, és aztán szeretettel, így-úgy felnevelték őket, gyermekükként. Többféleképpen lehetne egy ilyen szituációt elfogadni. Az egytalentumos (a példázatbeli!!!!!) talán elkeseredne: miért tett engem ilyen szerencsétlenné az Isten??? Hogy tehették meg a szüleim, hogy eldobtak maguktól? Az öttálentumos meg talán így okoskodna: elmegyek. és forgatom a talentumomat, azok között, akik nyomorultak és szerencsétlenek... szeretetet és megbecsülést adok nekik... hisz ilyen sorsra juthattam volna én is, ha nem vesznek a szárnyuk alá a nevelőszüleim... akik immáron szüleim...
Vagy ott a nagytermészetű ember... Aki mondhatná, egytalentumos módjára: ilyen természettel vert meg az Isten, mit is tehetnék, hát engedek neki! Vagy éppen öttalentumos módra is: lehet azon uralkodni (mert azt mondja az Úr Káinnak: a bűn az ajtó előtt leselkedik, és éppen rád vágyik... de te uralkodj [vagy uralkodhatsz] rajta!), és a feszültség, ami keletkezik, az energiák, amik felszabadulnak... hát... azok talán jobb ügyekre is fordíthatók volnának... Nem tudom... mindazonáltal nem ítélek én el senkit.
Örök tanulság ez nekem... és meggyőződésem, hogy az efféle gondolatokat Isten sugallja, az ilyen tettekre Isten ösztönöz, mégpedig mindenkit, függetlenül attól, hogy az illető mit gondol róla. Szerintem Isten mindenkit gyermekeként kezel... És mégis: olyan jó Őt megismerni!
Kicsit csapongok, bár itt forgok még mindig az infarktus körül:) De túl olcsó lenne most az első bekezdéshez visszacsatolni...
És kimaradt az ítélet is....
