Nem véletlenül hallgattam eddig, nyilván... Zajlanak az események, kívül és bévül... Kármán Irént megverték (eszembe jut egy 2002-es történet: Orbán Viktor, az akkori miniszterelnök fejezte ki felháborodását, amiért a MIÉP-es Oláh János önkormányzati képviselőt "megverték", "brutálisan bántalmazták", és "furkósbottal leütötték". Döbbenet, hogy ezen ugyanúgy elmosolyodtam, mint Kuncze Révész Mártíriuszozásán... De a Kármán Irén esetén nem tudok mosolyogni, hála Istennek, egyelőre a pártok távol tartják magukat tőle... Mert egyébként folyton önmaguk karikatúrájává válnak), reformozás folyik tovább rendületlenül, satöbbi... Mégis, valami nagyon bensőséges, nagyon intim, nagyon személyes kívánkozik most ide, aztán meg lesz, ami lesz...

Nagyon rossz hányó vagyok (elnézést, még ép az elmém...). Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni ezt az általam természetellenesnek érzékelt folyamatot: valami eltávozik belőlem, és én nagyon nem akarom elengedni... Az is én vagyok... Nem bírom elfogadni ezt, hogy a természet ilyen radikálisan és kegyetlenül megrövidít, megfoszt valamitől, kisemmiz, megaláz... Az elmúlással ugyanígy vagyok. Képtelen vagyok "megemészteni" ezt a gondolatot. Számomra minden hányás egy kis halál... És minden, ami elmúlik: a halál árnyéka.

És Sámson... Ő is én vagyok... Valami nagyon határozott lépés kellene... Kitörni ebből a dupla spirálból, melyek elszaggathatatlanul fonódnak össze. "Ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem ennek a halálnak testéből?!" Nagyon értem Pált. És bárcsak ugyanolyan határozott kontúrokkal ragyogna fel előttem is a Pál válasza: "Hála az Istennek, a mi Urunk, Jézus Krisztus által..."