Na, még egyszer nekirugaszkodok, de csak röviden, inkább magamnak...
Egy viszonylag új újszövetségi "teológia" alapjai kezdenek körvonalazódni bennem.
A gondviselésbeli defficit és az egyéni identitás-közösségi identitás viszonyának átrendeződése, az egyéni identitás felértékelődése kialakít a Makkabeus-kor idején, majd az után egy új világlátomást: kétosztatú világot, melyben a menny meghasad, és vele együtt a földi világ is. Az emberi autonómia - minden sötét oldalával együtt - alapszimbólumává a metafizikai gonosz-figura válik... Ezzel együtt egy új apokaliptikus világlátomás is kialakul, melyben hangsúlyos szerepet kap - eddig ilyenre nem volt példa - az ítéletnek az a gondolata, mely szerint már nem etnikai határok, hanem a tradíciókhoz való hűség jelöli ki az igaz és a hamis közötti különbségeket. Isten nem a történelemben, hanem a történelem lezárulásakor ítéli meg a gonoszt, és vele együtt az egyént, egyen-egyenként. A történelem akkor zárul le, mikor Isten kiiktatja a "bűnt" a világból, és újra Ő lesz "minden mindenekben", vagyis megszűnik a világ kétosztatúsága, mondhatni: megszűnik az ember kísérthetősége az autonómiára... A történelem ugyanis maga az emberi autonómia, vagyis a bűn története... A kettő egy és ugyanaz... A bűn megszűntetését ez a látomás azzal látja megvalósíthatónak, hogy az önmagának a földi világban is jól elkülöníthető teret követelő (szükségszerűen így kell lennie) gonoszt mint valami egységes metafizikai katyvaszt belevágja a "tűznek tavá"-ba, és megoldódik a világ gondja, egységessé válik a világ mindenféle terrénuma... Igen, mert előzőleg az emberi lélek (phrén...) is meghasadt.... Ott is jól látható teret hasított le magának a gonosz (a "test"-et...)
Mindezekkel együtt, az egyéni identitás felértékelődésével felértékelődik az egyén túlvilági sorsának a kérdése is, mivel az immár örökre és megváltoztathatatlan hatályra szól... (hisz megszűnik a történelem...) Korábban a kutyát nem érdekelte az egyén túlvilági sorsa: az egyén határainak kiteljesedését (vagyis az üdvösséget) a közösség keretei között látta beteljesíthetőnek az ótestamentumi ember (megbüntetem harmad-negyedíziglen, megáldom ezeríziglen: az utódokban...)
Ugyanerre a világlátomásra épül az újszövetségi etika legalapvetőbb gondolata is, mégpedig az, hogy a kulcs az emberi lélekhez annak "csalárdsága", vagyis az a készsége, hogy minduntalan kicsússzon Isten szeretetteljes fennhatósága alól... Szerintem az újszöv. etika semmi egyébbel nem foglalkozik, mint azzal, hogy ennek módozatait leírja... És a megváltás sem szól semmiről, csak arról, hogy miként vonhatja Isten magához újra az emberi szívet, vagyis hogy miként "igázhatja le" az emberi szívet Isten újra a szeretetével... Pál egészen egyszerűen úgy határozza meg a bűnt, hogy minden bűn, ami "nem hitből van", vagyis amit az ember Isten nélkül cselekszik... Ilyen etika csakis a fenti alapvetés és világlátomás keretein belül fogalmazódhat meg, és azt gondolom, hogy a megváltás újszövetségi gondolata is ugyanennek a paradigmának lehet csak a terméke... ("az ember fia azért jött, hogy lerontsa a gonosz munkáit..." - mondja pl. Jánosnál Jézus...)
Szóval: metafizikai hasadás, új apokaliptika és hasíték-etika... vagyis anti-autonómia etika (vagy hogy is mondjam:)): ez a két-három alapgondolatom van, amelyekre egy egész könyvet lehet építeni... Jelenleg folyamatban is van.
Ha elkészül, részletekben elérhetővé teszem a neten, és örömmel várnék minden reflexiót...
Azokat beledolgoznám majd a könyvbe, természetesen a források megjelölésével...
Addig is, jó munkát magamnak, és mindenki másnak...
Én egy kicsit elsüllyedek:)))
(egy kicsit hátha meglangyosodom ebben a vízben... a munka vizében...
Csak fogalmam sincs, fölöttem ott fog-e lebegni közben a Rúach Elohim, vagyis az Isten Lelke...)
