De hová is rejtettem a talentumomat? Valamikor még megvolt... Igaz, azóta úgy érzem, mintha szép lassan, módszeresen, kiskanállal ásnám el... És régóta csinálhatom, mert elég mélyre került... Így, talentumtalanul... így védtelen az ember... és törékeny a világ... A tabuk, a kapuk, a gátak... a falak, a kerítések: előzékenyen hátrébb lépnek... utat adnak... hadd menjen... Majd ha már nem lesz semmi, ami a tájékozódást segíti... majd ha üres térben botorkál, majd ha sós, terméketlen homokot markol már csak, mert már abba is belekapaszkodna, de kipereg az ujjai közül... majd akkor... Akkor majd... hunyorogva visszatekintene... kezét szemellenzőnek használva, hogy ki ne égesse a szemét a sok fény, amire vágyott...
Ideje visszafordulni... Még látom a kis kerti kaput... Belépek rajta, és beteszem magam után... A kertnek vannak határai, a kert rendezett, belátható... A kertben jó a levegő, itt van árnyék. A kert lakható, a kert biztonságos, a kert szép, és igenis izgalmas. Látom a kupacot is. Ott lehet a talentum. Ez a Paradicsom.
Egyébként jól vagyok...
