Blogidegen

És végül: két év múlva, a fésűt elhagyva... ugyanaz a csaj: Tekla :)

Bence Therabitiában :))

Csokisszájú Matyi...

Balatoni hajléktalan...:)

Balatonfüred ostroma :)

Rengeteg dolgot csinálunk, pörgök, zajlik az élet... Az "élet" az talán túl hangosan is zajlik, de aminek van értelme, azt szeretem. Hányok a politikától, úgyhogy... nem is tudom... valamit pedig írni akartam, de mindegy is... Szóval: nem igazán tudok megbékélni a mostani kormányzat körzetesítési oktatási koncepciójának minden elemével, de legfőképpen a módszerrel... Elég erőszakos, amit nem mindenki lát, csak aki érzékeli a fű alatt hozott, a Közlönybe szinte belecsempészett törvénymódosítások jelentőségét. Mi érezzük, de hátha lesz ez jobb is. Mondjuk, az sem volt jó, mikor egyetlen iskola öt karbantartót tartott el, és ebből kettő a fűnyírót kezelte... Az egyik tolta, a másik a zsinórt adagolta... Igen, ez volt a másik véglet.

Rágódok a múlton... Próbálom értékelni... emésztgetem, mint a szarvasmarha, kérődzök rajta. Jó lenne valami eredményre jutni. Hogy mi méirt és miért nem.

És hogy ezután mit miért és miért ne... 

A Balatonon voltunk, két napja jöttünk haza. A hazafelé vezető úton a gyerekek egymás nyávogtatásán túl értelmes dolgokkal is el tudták foglalni magukat. Nem is tudom, melyikük találta ki, de zseniális ötlet volt: azt találgatták, hogy a családban ki kinek feleltethető meg a Micimackó figurái közül... Matyi fiam engem rögtön lezsebibabázott, de azt is kikötötték, hogy Nyuszi biztosan nem lennék, mert nem gondoznám a répákat...:))) De csak azért mondták ezt, mert én úgy gondoltam, ők mindhárman lehetnének Tigris, mert annyit ugrálnak rám, mint Tigris Nyuszira. Tekla szerint Bence fiam Fülesre hasonlít ("úccse sikerül..."), Bence meg lebaglyozta Teklát. Matyi meg elnevezte magát Vattamány Mátyás Zsebibabának. Keresni fogok Matyi fiamról is egy képet. Jelenleg három és fél éves. Nem is tudom, Krisztit kihez hasonlították.

Az útnak ez a része nagyon vidáman telt, sokat nevettünk. Már ezért megérte. 

Teklácska

Hogy legyen itt valami szépség is, a kislányom két évvel ezelőtti képe:

Annyira törékeny, annyira sebezhető minden... Néha eltűnődöm: Isten a szenvedélyt, az érzelmeket áldásként adta... És tényleg... mennyi érték, mennyi energia van bennük... És mekkora átokká, milyen rombolássá tudnak válni. A legszentebb, legtisztább, legbecsesebb dolgok is hogyan tudnak a legpusztítóbb viharrá, már-már elviselhetetlen teherré válni... Mekkora áldás és erő ezekkel megtanulni bánni... Ehhhh.... De sajnálom magam:)))))