A szenvedésről gondolkodtam. Pontosabban: a szenvedésről való gondolkodáson... Azon, hogy a keresztény igehirdetés ma is gyakorta választja el a szenvedést radikálisan a világ többi tényétől... Az mindig külön kategória. De vajon miért? Miért provokálja a szenvedés folyton a hitet? Hát... van elképzelésem, amit persze viszonylag egyszerűen is meg lehetne fogalmazni. De inkább a bonyolultabb utat választom:)

Azt hiszem, a keresztény ember tudatában élesen szembe kerül egymással a természeti világ könyörtelensége, személytelensége, szigorúsága és az isteni gondviselés hite. A természeti világ nincs tekintettel az egyénre, az érdemekre, a hitre. Szigorú oksági kapcsolatok uralják, és ennek mindenki alá van vetve. A hívő ember, mikor Istenről mint gondviselő Istenről tud, akkor valahol tudat alatt is arra szerződik vele, hogy a gondviselés kiemeli őt a természeti világ könyörtelen hatalma alól - aminek a végső és legcsattanósabb cáfolata természetesen a halál. A szenvedés pedig éppen ezért provokálja szüntelenül a hitet: mert azt üzeni, hogy a gondviselésről alkotott elképzelések módosításra szorulnak, ha az a vágy mozgatja őket, hogy Isten végre kiemelje az egyént a természeti világ oksági meghatározottságai közül...

Ugyanis Isten otthagy mindenkit a természetnek alávetve... Talán belenyúl itt-ott az oksági összefüggésekbe, de alapvetően nem ezt teszi... Alá vagyunk vetve - a hívő emberek is - egy személytelen erőnek, ami mindig is sokkal bonyolultabb (és kiábrándítóbb) magyarázatot kínál a világ megértéséhez, mint a metafizikai magyarázatok.

No: azt gondolom, ezért marad mindig is külön kategória a szenvedés a keresztény igehirdetés számára...