Van egy-két gondolatom, amiket mindenképpen meg szeretnék most fogalmazni, csak nem tudom, hogy fog sikerülni. A kezembe akadt egy régi könyv, 15 éve járhatott a kezemben legutóbb, egy keresztény pszichológus, Pálhegyi Ferenc műve a keresztény házasságról. Régi naplómat is olvasgattam, számot vetek a múlttal és a jelennel, értékelgetek, próbálkozom... ilyesmi... Nem figyeltem fel erre régen, de most igen: a legtöbb fundamenalista, vagy hogy is mondjam... evangelikál, vagy ahogyan magukat nevezik: evangéliumi (mintha azok, akik nem ők, nem evangéliumiak, vagyis csökkent értékűek lennének) keresztény közösség arra szocializálja a tagjait, hogy a hívő ember az érték, a fény az éjszakában, a hegyen épített város, a só, a többi viszont kár és szemét... értéktelen hulladék, míg hitre - evangéliumi, mégpedig egy nagyon szűk szubkultúra által közvetített evangéliumi hitre - nem jut. (Nem csoda, ha egy ilyen alapozás radikálisan leszűkíti a világba való beavatkozás lehetőségének gondolatát az evangéliumi hitűek számára.) Ugyanez a gondolat épül bele Pálhegyi (és az egész evangelikál közösség) párválasztási tanácsaiba is. Hívő csak hívővel... merthát.. ahogy mondják sokan: a rothadt alma rontja meg a jó almát, és nem fordítva. Kiver a víz ettől a hasonlattól, és már előre kikérem az Istent nem ismerők nevében..., még akkor is, ha az alapgondolatnak van racionalitása... Két dolog jut az egészről az eszembe, hátha sikerül mindkettőről írni.
1: Mennyiben érdem a hit, és mennyiben érték?
2: Biztosíték-e az Istennel fenntartott kapcsolat a hosszú és boldog házasságra? Meg úgy általában: mi a biztosíték rá?
Nos, kezdjük az első ponttal. Kétségelen, hogy az evangelikál szubkultúra magába szívott egy jóadag gőgöt, talán éppen saját irgalmatlanságának és szeretetlenségének leplezésére, vagy mondjuk saját kényelmére... Nem nagyon van így mit töprengeni a világ gazdagságán, az emberi lélek mélységein... Azon pl, hogy a bűn nem egy olyan egységes, transzcendens massza, amolyan metafizikai kutyaszar, ami bárhol piszkálom is meg, mindig és mindenütt kutyaszar marad, nincs is mit rajta elemezni... A bűnre nem feltétlenül gyógyír a "megbánom és elhagyom" séma, mivel itt lelki folyamatokról van szó, és azt kéne inkább felderíteni, hogy az ember mit miért csinál... És így tovább, vehetnénk végig a világ jelenségeit és azt, mennyire nem fedik ezeket le jónéhány esetben a vulgárteologizálás sémái. Könnyebb gőgösnek lenni. Csak azon kéne eltöprengeni, hogy vajon emberi erőfeszítés, vagy isteni ajándék-e a hit, vagy a kettő sajátos elegye? Honnan van ez? Hogy van az, hogy az egyik elhiszi, ugyanazon a prédikáción, hogy Jézus érte halt meg, és szereti őt, a másik meg vagy nem hiszi el, vagy nem érdekli... Aki elhiszi, az jobb ember? Azért hiszi? Vagy ha nem azért, akkor bizony nem érdem a hit. De mást mondok: akkor sem érdem, ha az illető "jobb ember", mert az sem feltétlenül őrajta múlott... Meg mi az, hogy jobb ember?... Isteni ajándék volna akkor a hit? Részben az: abban az értelemben igen, hogy Isten mindenkinek megadta a hitre való képességet. Min múlik hát? Az egzisztenciális érintettségen.. Azon, hogy van-e már olyan helyzetben valaki, hogy megértse: az Isten közvetlenül őhozzá beszél, és igenis releváns az üzenete. Hogy személyesen neki, neked, nekem üzen Isten... Na de mikor és mitől kerül valaki ilyen helyzetbe, és vajon csak egyszer?... Biztosan nem egyszer... Sok ilyen helyzet kínálkozik... Annyi mindenen múlik ez. Pl. hallani is kell az egészről... Anélkül nem megy... Szóval: aligha érdem... Kell hozzá őszinteség, bátorság... másoknál meg pont fordítva: egy kis hazugság, egy kis gyengeség... De maradjunk a "megértés" klasszikus jelentésénél, amikor valaki azt érti meg, amit meg kell értenie, amiről én beszélek itt...
Aztán meg: sokféle irányt vehet a hívő ember élete is. Miközben meg: az Istenről nem tudó vagy nem tudomást vevő emberben is munkálkodik Isten Lelke, minden emberrel törődik Ő. Mindenkit érnek késztetések, inspirációk, és bárki bárhogyan válaszolhat rájuk. Én ismerek olyan "hitetleneket", akik pontosan úgy értették meg a szeretetet, mint én Isten oldalán, csak éppen kissé tevékenyebb, hasznosabb az életük... Legalábbis bizonyos szegmensekben...
Érték az Isten iránti bizalom és hit. De nem az én értékem. Nem olyan valami, amit én hoztam létre, ami tőlem ered, ami belőlem fakad... Bár nekem is van benne munkám, hiszen ez is egy kapcsolat. Érték, de nem az én értékem, viszont nem érdem, bár Isten jótetszéssel tekint rá. A hívő ember nem értékesebb a nem hívőnél csak azért, mert hisz. Nem ez az érték az emberben. Az az érték, amit tesz, amit megért a szeretetből, a másik ember iránti felelősségből, stb... Akkor érték a hit - mondhatjuk Jakabbal -, ha tettekre váltják. Erre való, ehhez segítség, ehhez útmutató... És egyszerűen be kell látni: van olyan ember, aki látszólag hit nélkül jut ugyanazokra a tettekre, belátásokra, mint a hívő...
