Permanens válság, ezért szólalok meg nehezen. Igaz, ilyesmi eddig is volt... Most valamiért mégis nehezebb.
Sajnos, az utóbbi időben sokat jár a fejemben a bibliai Sámson története... Lenyűgöző novella, vagy nevezzük, ahogyan akarjuk! Egészen meglepő benne minden, főleg azok számára, akik hajlamosak klisékben gondolkodni (kár, hogy ez enyhe képzavar... a klisé műfaj... hát akkor inkább: sablonokban, patternekben... no... de hanyag ez a gondolat... Mert hát: ki a fene az, aki nem sablonokban gondolkodik :)) Ehh... konkrétan az érdekes benne, hogy ez a Sámson látványosan felrúgja a kegyesség hagyományos (vagy inkább csak manapság hagyományos??) szabályait, éppúgy, ahogyan egyébként saját kora és társadalma is... Semmivel sem különb náluk: ahhoz a nőhöz "megy be", aki éppen megtetszik neki, függetlenül attól, hogy falusi kurva az illető, vagy éppen valami filiszteus előkelőség leánya (Delilla), simán eszik az oroszlámtetemben megtalált mézből, pedig neki, aki nazír volt, tilos volt hullát érintenie, és ugyanezt a szabályt rúgja fel akkor is, amikor egy szamár még meg sem száradt álkapcsával (tehát egy tetemdarabbal) szétver X számú... megint csak: filiszteust... Az a kellemetlen az egészben, hogy ez utóbbi esetben azt olvassuk, hogy "Isten Lelke" szállt le rá, tehát mintha simán legitimálta volna Isten Sámson törvényszegését... Sehol nem olvasunk egyetlen elítélő mondatot sem Sámson nőügyei miatt sem... Úgy általában: Sámsont nem értékeli erkölcsi szempontok alapján a Szentírás... Egy olyan korban élt ő, amikor "mindenki azt tette, ami az ő szemei előtt kedves volt", vagyis amikor össztársadalmi jelenség volt, hogy az emberek nem tanultak meg uralkodni vágyaikon, ösztöneiken... sőt: képtelenek voltak kielégítetlenül hagyni testi vágyaikat, ösztöneiket, aktuálisan feltámadó kívánságaikat. Nyilvánvaló, hogy ez így nem jó, és az is nyilvánvaló, hogy a történet szerint pont olyan embert küldött Isten "szabadítóul", mint amilyen az a nép volt, amelyet éppen meg kellett szabadítani...
Nagyon emlékeztet ez a történelmi pillanat engem a maira... Mégis más a helyzet, bár úgy látszik, mintha mindkét kor a felhőtlen individualizmus kora lenne...
Ezen az egészen töprengek mostanában... Mert nyilvánvaló, hogy bizonyos mértékig muszály (vagy muszáj?) ismerni, felmérni saját vágyaimat, kívánságaimat, sajátosságaimat... de... hát... kell az önmegtagadás is... anélkül nincs is kapcsolat. Igen, de hol a határ? :))) Na: ilyesmik járnak a fejemben.
