Blogidegen

Újra ez a gyönyörű, göcsörtös fa...

Az álom (és az "álmodozás") a szabadság tere... Benne egy kis időre felfüggesztődik a természeti világ hatalma, és mikor az álom esetleg megvalósul, kiderül, hogy már magán az immanencián belül is nagyobbak és tágabbak a lehetőségeink, mint azt korábban hittük... Kiderül, hogy a világ sokkal inkább megmunkálható, mint amilyennek korábban látszott.

Van némi hasonlóság az álom és az apokalipszis között... Az apokalipszis  forradalmi álom, mert benne úgy látszik, Isten a világ ura, és az ember végső soron sem a természet erőinek, sem a világ hatalmainak nincs úgy kiszolgáltatva, mint azt "éberen" hiszi. Csak éppen az apokalipszis álomképe - a metafizikai térben - sosem fog megvalósulni. A történelemnek nem lesz vége, és - így hiszem - nem kerül sor arra az ítéletre sem, amelyikről az apokalipszis tudósítani szeretne. Ennek ellenére az apokaliptikus képvilág mégis kihat a történelemre: a szabadság látomásai szüntelen formálják történelmi és immanens terünket...

Milyen érdekes, hogy mennyire oda vagyok szegezve a magam nyugati kultúrális hátteréhez... És még ezen is bőven van mit kiismerni... Most azon tűnődöm, hogy... valami lázas "tűnődésre" késztetett a minap... A biblia apokaliptikus világképe egyértelműen társadalmi, "emberi" fejlemények, jelenségek terméke... És, ha jól értem a vallástörténetnek azt a részét, így van ezzel a hinduizmus és a buddhizmus is. A lélekvándorlás gondolata egyértelműen analogikus mítosz: az ezt a mítoszt megteremtő ember egyértelműen a természet folytonos megújulásának mintájára gondolta el önnön "történetét" is, és az a minta, amelyre a buddhizmus módosította az örök körforgás mítoszát, nos, az is jól követhető "társadalmi" és "egzisztenciális" események mentén valósult meg. Egy adott mítikus világkép mindig motivált, és egyértelműen emberi "termék"...

Viszont... egyfelől: Jézus feltámadt...

Másfelől meg: beszéltem a minap valakivel (teljesen megbízom benne), aki regresszív és reinkarnációs hipnózison vett részt... És három korábbi életébe is visszakerült, három szubjektumot élt át újra, és nem tudom elképzelni, hogy ezeket a szubjektumokat az agya képes lett volna megteremteni...

Hogy is van ez?... 

De azért azt hadd tegyem már hozzá, hogy bizonyos dolgokhoz, gondokhoz képest ez a könyv most oly mérhetetlenül értelmetlennek, oly céltalan maszatolásnak tetszik...

De hát: valamit csinálni is kell...:) 

Na, még egyszer nekirugaszkodok, de csak röviden, inkább magamnak...

Egy viszonylag új újszövetségi "teológia" alapjai kezdenek körvonalazódni bennem.

A gondviselésbeli defficit és az egyéni identitás-közösségi identitás viszonyának átrendeződése, az egyéni identitás felértékelődése kialakít a Makkabeus-kor idején, majd az után egy új világlátomást: kétosztatú világot, melyben a menny meghasad, és vele együtt a földi világ is. Az emberi autonómia - minden sötét oldalával együtt - alapszimbólumává a metafizikai gonosz-figura válik... Ezzel együtt egy új apokaliptikus világlátomás is kialakul, melyben hangsúlyos szerepet kap - eddig ilyenre nem volt példa - az ítéletnek az a gondolata, mely szerint már nem etnikai határok, hanem a tradíciókhoz való hűség jelöli ki az igaz és a hamis közötti különbségeket. Isten nem a történelemben, hanem a történelem lezárulásakor ítéli meg a gonoszt, és vele együtt az egyént, egyen-egyenként. A történelem akkor zárul le, mikor Isten kiiktatja a "bűnt" a világból, és újra Ő lesz "minden mindenekben", vagyis megszűnik a világ kétosztatúsága, mondhatni: megszűnik az ember kísérthetősége az autonómiára... A történelem ugyanis maga az emberi autonómia, vagyis a bűn története... A kettő egy és ugyanaz... A bűn megszűntetését ez a látomás azzal látja megvalósíthatónak, hogy az önmagának a földi világban is jól elkülöníthető teret követelő (szükségszerűen így kell lennie) gonoszt mint valami egységes metafizikai katyvaszt belevágja a "tűznek tavá"-ba, és megoldódik a világ gondja, egységessé válik a világ mindenféle terrénuma... Igen, mert előzőleg az emberi lélek (phrén...) is meghasadt.... Ott is jól látható teret hasított le magának a gonosz (a "test"-et...)

Mindezekkel együtt, az egyéni identitás felértékelődésével felértékelődik az egyén túlvilági sorsának a kérdése is, mivel az immár örökre és megváltoztathatatlan hatályra szól... (hisz megszűnik a történelem...) Korábban a kutyát nem érdekelte az egyén túlvilági sorsa: az egyén határainak kiteljesedését (vagyis az üdvösséget) a közösség keretei között látta beteljesíthetőnek az ótestamentumi ember (megbüntetem harmad-negyedíziglen, megáldom ezeríziglen: az utódokban...)

Ugyanerre a világlátomásra épül az újszövetségi etika legalapvetőbb gondolata is, mégpedig az, hogy a kulcs az emberi lélekhez annak "csalárdsága", vagyis az a készsége, hogy minduntalan kicsússzon Isten szeretetteljes fennhatósága alól... Szerintem az újszöv. etika semmi egyébbel nem foglalkozik, mint azzal, hogy ennek módozatait leírja... És a megváltás sem szól semmiről, csak arról, hogy miként vonhatja Isten magához újra az emberi szívet, vagyis hogy miként "igázhatja le" az emberi szívet Isten újra a szeretetével... Pál egészen egyszerűen úgy határozza meg a bűnt, hogy minden bűn, ami "nem hitből van", vagyis amit az ember Isten nélkül cselekszik... Ilyen etika csakis a fenti alapvetés és világlátomás keretein belül fogalmazódhat meg, és azt gondolom, hogy a megváltás újszövetségi gondolata is ugyanennek a paradigmának lehet csak a terméke... ("az ember fia azért jött, hogy lerontsa a gonosz munkáit..." - mondja pl. Jánosnál Jézus...)

Szóval: metafizikai hasadás, új apokaliptika és hasíték-etika... vagyis anti-autonómia etika (vagy hogy is mondjam:)): ez a két-három alapgondolatom van, amelyekre egy egész könyvet lehet építeni... Jelenleg folyamatban is van.

Ha elkészül, részletekben elérhetővé teszem a neten, és örömmel várnék minden reflexiót...

Azokat beledolgoznám majd a könyvbe, természetesen a források megjelölésével...

Addig is, jó munkát magamnak, és mindenki másnak...

Én egy kicsit elsüllyedek:)))

(egy kicsit hátha meglangyosodom ebben a vízben... a munka vizében...

Csak fogalmam sincs, fölöttem ott fog-e lebegni közben a Rúach Elohim, vagyis az Isten Lelke...)

Méghogy nincsenek nagy krízisek... De hol vannak a nagy gondolatok????

Jöjjetek már!!! 

Hogy jutott el Káin odáig, hogy megölte Ábelt? És mi volt ebben a történetben Isten szerepe?

Káin a világ igazságtalan erőinek áldozataként tekintett magára, akinek éppen ez ad felhatalmazást arra, hogy újrarendezze a világot... Ennyi az egész... Sikertelenebbnek, mellőzöttebbnek érezte magát, mint Ábel(t)... Függetlenül attól, hogy az volt-e... Földművelni nehezebb volt, az tény... És nyilván abból következtetett arra, hogy Isten nem fogadta kedvesen az áldozatát, hogy a következő évben nem jött be a termés... Ennyi... Semmi misztikum... Isten csak ezután szólal meg, de nem magyarázza el Káinnak a világot. Csak azt, hogy uralkodjon inkább ő a bűnön, ne érezze magát kiszolgáltatott áldozatnak, mert így ez a gondolat fog uralkodni őrajta...

De Káin nem emelte fel a szemét, nem akarta látni a világ megmunkálhatóságát maga körül... Gyilkos lett...

Azt hiszem, Jézus - és tanítványai - egy bizonyos paradigmán belül mindent elmondtak az emberről, ami elmondható róla... Autonómiára való törekvésének, útjainak minden zegét-zugát feltérképezték... E paradigma nagyjából úgy írható le szimbolikusan, hogy "csalárdabb a szív mindennél", "kísérthető", és a gonosz kísértései örökké meg is fogannak benne: vagyis: ezer módját keresi annak, miképpen is vonhatja ki magát Isten szeretetteljes fennhatósága alól... Igen, ebben a paradigmában egészen teljes képet kapunk a Bibliában az emberről...

De csak ez az egy paradigma van? Nyilván nem... Oly gazdag és színes az emberi lélek minden mélysége, dimenziója... Másképpen is megragadható, és meg is ragadandó, az emberi lélek működése, dinamikája... Sőt... Talán jobb is lenne másképpen megragadni... Bár tudom, mennyire eretnek, mennyire "csalárd" ez a gondolatsor...

Nagy krízisek nélkül nincsenek "nagy" gondolatok:)

Babonáról, ezotériáról gondolkodtam... Mert - bár nem akarok megbántani senkit sem - bennem a kettő össze szokott kapcsolódni... Mi is élteti őket?

Szerintem két emberi jellegzetesség: az egyik az, hogy azt az ember ösztönösen tudja, hogy a világot oksági kapcsolatok építik fel, és kutat is ilyen kapcsolatok után. DE: mindeközben önkéntelenül is szeretné leegyszerűsíteni e kapcsolatok rendszerét, mert a valós kapcsolatok felkutatása, és a világ jelenségeinek ilyen módon történő magyarázata elképesztően fárasztó és néha kiábrándító is. Ezért aztán: nagy a csábítás, hogy az ember olyan jelenségek között keressen összefüggéseket, melyek között nincsen, jóllehet valami látszólag összeköti őket (vagy még ez sem igaz).

Érzésem szerint e két vágy mozgatja a babonát és az ezotériát, de bármilyen vallásosság is tud efféle babonává válni...

Én például már rég lemondtam arról, hogy az evilági jelenségek mögött megpróbáljak valamilyen metafizikai mátrixot megsejteni. Vagyis: nem kutatom már azt, hogy ezzel vagy ezzel a jelenséggel Istennek vajon mi volt a célja, vagy inkább: ennek vagy ennek a jelenségnek mi volt a metafizikai oka (azaz: miért is csinálta Isten...) Továbbra is hiszem, hogy Isten képes belenyúlni bárkinek az életébe... És az is igaz, hogy lehetséges életszemlélet az életet útként felfogni, és azon töprengeni, hogy egy-egy jelenség, történés, és bármi, mit tud nekem üzenni Istenről, magamról és a világról... És hogy mindez beépíthető-e az "utam"-ba... Ez így rendben van.

Mégsem keresem a metafizikai okokat, mert ezeknél már izgalmasabbnak és gyümölcsözőbbnek látszik az immanencia kiismerése... Azt sem véletlenül kaptuk. És egy élet is elenyészően kevés ahhoz, hogy az ember akár közvetlen környezetének természetét is normálisan kiismerje.

Viszont kutya kötelessége...

A szenvedésről gondolkodtam. Pontosabban: a szenvedésről való gondolkodáson... Azon, hogy a keresztény igehirdetés ma is gyakorta választja el a szenvedést radikálisan a világ többi tényétől... Az mindig külön kategória. De vajon miért? Miért provokálja a szenvedés folyton a hitet? Hát... van elképzelésem, amit persze viszonylag egyszerűen is meg lehetne fogalmazni. De inkább a bonyolultabb utat választom:)

Azt hiszem, a keresztény ember tudatában élesen szembe kerül egymással a természeti világ könyörtelensége, személytelensége, szigorúsága és az isteni gondviselés hite. A természeti világ nincs tekintettel az egyénre, az érdemekre, a hitre. Szigorú oksági kapcsolatok uralják, és ennek mindenki alá van vetve. A hívő ember, mikor Istenről mint gondviselő Istenről tud, akkor valahol tudat alatt is arra szerződik vele, hogy a gondviselés kiemeli őt a természeti világ könyörtelen hatalma alól - aminek a végső és legcsattanósabb cáfolata természetesen a halál. A szenvedés pedig éppen ezért provokálja szüntelenül a hitet: mert azt üzeni, hogy a gondviselésről alkotott elképzelések módosításra szorulnak, ha az a vágy mozgatja őket, hogy Isten végre kiemelje az egyént a természeti világ oksági meghatározottságai közül...

Ugyanis Isten otthagy mindenkit a természetnek alávetve... Talán belenyúl itt-ott az oksági összefüggésekbe, de alapvetően nem ezt teszi... Alá vagyunk vetve - a hívő emberek is - egy személytelen erőnek, ami mindig is sokkal bonyolultabb (és kiábrándítóbb) magyarázatot kínál a világ megértéséhez, mint a metafizikai magyarázatok.

No: azt gondolom, ezért marad mindig is külön kategória a szenvedés a keresztény igehirdetés számára...